Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)
12. A barkó néphagyomány sajátságai
BÁTKY megállapította, hogy az egész Felföld pásztorművészetének jellegzetes tárgyai. A szlovák és a palóc csanakok között jobbadán csak a fülre faragott állatfigurákban van eltérés. Más a helyzet a pásztorbotok terén, mert a palócok hosszú, ólomberakásos botokat, juhászkampókat, kondásbaltákat használnak, a szlovákok pedig a rövid, hajlított, csörgös botokat részesítik előnyben. Náluk a merinó juh és a juhászkampó nem honosodott meg. A szügyhám és a nyakhám (kumet) elterjedtségének határvonala többnyire követi a szlovák-magyar nyelvhatárt. Mindamellett nem jogosulatlan a felföldi ácsolt bútorokról, a felföldi fafaragásról, a felföldi viseletről és annak elemeiről (felföldi szűr, főkötők, férfi posztóruhák, rókaprémes mente stb.), mint a felföldi regionális kultúra kifejeződéseiről szólni. Regionális tagozódás a történeti néphagyományban is mutatkozik. Nem véletlen, hogy a Felföldön a tatárjárás, a Muhi-csata után a hegyek között menekülő IV. Béla király, a cseh rablólovagokat kiűző, a magyar nemes urakat megleckéztető Mátyás király a népmondák hőse. Ugyanezt látjuk a szlovák anyagban is. Sok közösséget mutatnak a huszitákhoz, a török háborúkhoz fűződő népmondák is. A későbbi korokhoz, személyekhez fűződő hagyományokban viszont nem mutatkozik meg az egész Felföld egysége. Rákócziról, Kossuthról a keleti Felföld magyar, szlovák és kárpátukrán népe gazdag folklórt őriz, de a döntően katolikus nyugati felvidéken más a helyzet. Választóvonalnak e két történeti hagyomány között a Sajó völgye látszik. A népszokások tekintetében szintén csak nagyobb tömböket lehet elkülöníteni. Ezek nagyjából a felekezetek területi tagozódását követik. Ilyet jelöl ki a kiszehordás, a lakodalmi hajnaltűz, a Szent Iván-napi tűzgyújtás, a farsangi rabvágás, a búcsújárás, a leányok hídjátéka a régió nyugati és középső részein. Nem mutat teljes nagytáji egységet a népi hiedelmek, így a mitikus lények földrajza sem, de nagyobb tömbök esetenként kirajzolódnak (pl. a markoláb a palóc területen, a nora a Sajótól keletre). BARTÓK nyomán az északi magyar népterülethez kötik a magyar népzene II. dialektusát. Lehetséges, hogy a zenéhez kapcsolódó dal- és balladaszövegekben is találnak majd nagytáji jellegzetességeket. Tánckutatásunk önálló felföldi táncdialektust nem különböztet meg. MARTIN György három nagyobb tömböt különített el az északi magyar népterületsávon. Ezek közül a nyugati-palóc a Dunántúlhoz kapcsolódik, a keleti-palóc és az abaúj-zempléni tömb pedig az Alföldhöz, a tiszai táncdialektushoz csatlakozik. Hasonló tagozódás a népi műveltség más részlegeiben is mutatkozik, sőt a szlovák néphagyományban és népnyelvben is megkülönböztethető egy nyugati, egy középső és egy keleti dialektus. Nemcsak az északi magyar népterület, de az egész Felföld egyik meghatározó jelentőségű geográfiai sajátsága a terület nyitottsága dél felől. Erre épül állandó közlekedése, szoros gazdasági és művelődési kapcsolata az alföldekkel, a centrális magyar népterülettel. Ehhez a folyóvölgyekben zajló, észak-déli irányú forgalomhoz viszonyítva ebben a térségben a nyugat-keleti irányú forgalom és kapcsolattartás mindenkor másodrendű szerepet játszott. Még a török hódoltság századaiban is megmaradt a felföldi nép Alföldre utaltsága. Nyugaton a
