Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

10. Mondák és hiedelmek

tanácskozott az ördöggel. Fejük felett egy szál lószőrön nagy malomkő forgott ebben a sziklaüregben, az Ördögfészke nevü barlangban. Éjszaka el is kerülte a vidék népe a mészkősziklát, a szoroson mindenki lehetőleg nappal igyekezett átjutni. A sziklaszoros legtetején látható kereszthez több történet kapcsolódik. Egyik szerint onnan vetette le magát egy szép, szerelmes leány, s az ő emlékére állították. Más változat szerint az a kereszt mentette meg a sziklákon epret, szamócát gyűjtögető leányt, az egyik barlangból kibúvó és a leányt üldözőbe vevő sárkánytól. Erről a keresztről azt is szokták mondani, hogy a pápista Barkóság és a protestáns vidék határát jelöli. Katolikus hagyomány szerint a luteránusok tervbe vették az ő megtérítésüket is, de Herkó páter szembefordult velük. Kiokosította híveit, hogy az idegennel mondassák el az „üdvözlégy Máriát". Ha nem tudja elmondani, az ördög próbálkozik általa, azért verjenek rá egy sort és kössenek útilaput a talpa alá. (Herkó páter történelmi személy, aki a 17. században élt Jászon. Hírhedt volt protestánsokat üldöző fanatizmusáról.) Keringenek történetek nevezetes, tróbált kocsisokról is. Ezek akkor érték utol az úri hintókat, amikor akarták. Dédes környékén a 20. század elején élt ilyen híres kocsis. Volt egy kurta nyelű kis baltája, annak a fokával háromszor megkocogtatta indulás előtt saját kocsiján a tengelyvégszöget. Háromszor mormolta: „Úgy akarom, úgy legyen." Kis baltája akasztott embertől szánnazott rá, varázsereje volt. Azt is meg tudta tenni ez a kocsis, hogy a négylovas úri hintó ostorhegyes lovát vágta közben egeressé tette, és az görcsbe rándulva terült el a földön. Ha bal tenyerével végigsimította a tartóláncot, tartószíjat, majd meghúzta vele egyik lovának farkát, az idegen kocsis el sem tudott indulni, amíg nem engedte. Megbaklósodott a lova, ágaskodott, rúgott, ki akart törni a hámból (baklós = csökönyös). A bacsók (juhászszámadók) között is számon tartottak tudós, varázslatos erővel rendelkező embereket. Az ilyenek leszúrták a botjukat a legelőn, magára hagyták a nyájat és a juhok mégsem széledtek szét. Sátán Farkas Pál apjáról, a századforduló táján élő ördöngös juhászról szólnak a történetek. Volt egy címeres dudája. Azon elkezdte a nótát, majd felakasztotta a szögre és a duda magától folytatta a nótát, ameddig csak a juhász akarta. Egyszer dudájával a vállán, gyalog igyekezett a közeli tanyára. Arra ment egy parasztember négyökrös szekérrel és hívta, szálljon fel a szekerére. Nem kérette magát a bacsó, felszállt, de a dudáját a szekér fara mellett a földön hagyta. Nevette a paraszt, s mondta, vegye fel a dudáját, elbírja talán a négy ökör. Felvette hát, de az ökrök mozdítani se bírták a szekeret. Akkor a juhász visszavitte dudáját a szekér mögé. Amikor ismét felszállt, a paraszt indította az ökröket. Azok könnyen húzták a szekeret, a duda meg ment utánuk; „Az ördögök vitték." Másutt is sok történetet tudnak az ördöggel cimboráló juhászokról, akik a „rossznak" köszönhették hirtelen vagyonszerzésüket, nagy hatalmukat. Ezektől a lelküket eladó bacsóktól féltek a parasztok is. Az ilyen bíbányos emberek értettek az állatok gyógyításához, a rontás elhárításához, a tej visszavételéhez, ezért 20-30 km-es körzetben ismerték őket, elmentek értük. Ilyen volt Cereden Csanyi Feri, aki 1912-ben halt meg, de még az