Paládi-Kovács Attila: A Barkóság és népe (Miskolc, 2006)

8. A társadalom és a családi élet

19. században a társadalmi rétegek endogám házasodási gyakorlata keresztezett időnként. Például Sajónémeti, Center kisnemes családjai a távolabbi Lénárddaróc hasonló családjaival kerültek házasság révén rokoni kapcsolatba. Ezzel szemben a szomszédos református falvak népével igen ritkán „rokonosodtak össze". Létezett tehát felekezeti endogámia is. A leánykérést a legény szülei intézték, akik a komával együtt mentek el a kiszemelt lányos házhoz. Ha sikerrel jártak, az apa adta tudtára a fiának: „No fiam megházasodtál." „Oszt kit vettem el apám?" - kérdezte a legény (Uppony, Bóta, Sáta). Az utóbbi évtizedekben a legény anyja és keresztanyja ment el a lányos házhoz kérőbe. A hajlandóság kipuhatolása után egy héten belül, rendesen szombat este, már meg is tartották a kézfogót (Uppony, Sáta), a kendőt, kendőlakást (Hangony-völgyi falvak). Összejöttek a legény legközelebbi rokonai, keresztszülei, cimborái, és együtt vitték el a leánynak szánt ajándékot. A 20. század elején csupán „kendőt vittek jegybe", az 1950-es években már „egy hát" jegy ajándék járta: jegygyűrű, karóra, ruha, ruhára való anyag, fekete bársonyvirágú kendő, néhol bunda is. Rendszerint a legény keresztapja volt a szószóló. Ö mondta a beköszöntőt, s egyezkedett a háziakkal, mintha vásáron lett volna. A háziak „eldugták" eladó lányukat, helyette öreg asszonyokat, idegen lányokat, maskarákat mutattak be. Domaházán vittek be kecskét, szamarat, galambot is. Csak hosszú alkudozás, tréfálkozás után ment be a szobába az igazi eladó lány. Akkor kicserélték a „bogárkötötte" selyemkendőt, s az eljegyzés jeléül a fiatalok megcsókolták egymást. A legény pénzt rejtett a kendő sarkába, a lány pedig rozmaringot adott a kendőjével. Vacsora után folyt a mulatság, a nóta és tánc reggelig. A lányos ház környékén nagy zenebonával, kolompokat, csengőket rázva, ostort pattogtatva, rossz cserépfazekat, korsót törve adták tudtul a legények mindenkinek, hogy kendő van a faluban (Királd, Sajópüspöki, Sajóvárkony). Hajnalban, a mulatság végén a menyasszony minden vendégnek adott egy kendőt ajándékba. Az esküvőt rendesen a kendőlakás után három héttel tartották meg. Eközben a pap három egymást követő vasárnap kihirdette a jegyességet a templomban. Egyéb előkészületek is szükségesek, mint pl. a vendégek hívogatása. Közeli rokonokat a menyasszony és a vőlegény hívogatott, a többieket a vőfélyre hagyták (70. kép). A századfordulón a lakodalom előtti napokban hívogattak először, a lagzi napján mentek el másodszor. A nagyvőfély jelvénye volt a karjára kötött, varrott virágokkal díszes, fehér vőfély kendő, s a zsebkendőkkel, pántlikákkal feldíszített fokos, a vőfélybot. (Jobb módúaknái feldíszített rozmaringág, szegényebbeknél buzogány járta. Utóbbi kb. 30 cm hosszú, kaszanyél vastagságú fa, amire pattogtatott kukorica, vörös rongy, szalmaszál, alma, dió stb. volt felfűzve és kötözve.) Az 1920-as évektől fogva színes kázsmérkendőt tűztek a vőfély mellére, fokos helyett pedig nádpálca volt a kezében. A kisvőfély jelvénye a kalapjára tűzött bukréta volt, kezében pedig egy felpántlikázott pálinkás üveget vitt, pereccel a nyakán. Jelvényeiket a vőfélyek többnyire a menyasszonytól kapták. Hagyományosan hétfőn tartották a templomi és a polgári esküvőt, de a lakodalmi előkészületek már az előző hét csütörtökjén elkezdődtek a tehénvágással.