Kriston Vízi József: Vendégségben Palócföldön (Miskolc, 2004)

„Kútba estem, ki húz ki?... " - A répáshutai fiatalság életmódja és társas élete

reggeli indulásig megitassák és megetessék az ökröket, lovakat. A szénavágást már szintén ebben a korban tanulta, leste a fiú. Amelyik ügyesebb volt, annak az apja vaskereskedésben vásárolt kisebb, ún. „hatvanas kaszát". A mai 40-50 évesek közül többen is elmondták, hogy főleg a „front után" (a felszabadulást követő időkben), amikor nehezebb volt a megélhetés, szüleik gyakran kivették a 7-8. osztályos fiúkat az iskolából, hogy segítsenek az erdőn gallyat húzni, szükség szerint fát is vágni. Korábban arra is volt példa, hogy a már mészégetésnél segédkező fiú reggelenként onnan ment iskolába, s délután fordult vissza. Egy-két alkalom után már ismerték a járást messzebbre is. Volt, akit már gyermekkorában pl. Kacsra küldtek. Szülei vászonzacskót kötöttek a nyakába, és úgy vitte a tartozáspénzt. Amelyik családban nem volt, vagy még igencsak kicsi volt a fiú, ott a kislány gondozta az ökröket, a tehenet vagy a borjút. A ház körüli munkákban egyre inkább kivette a részét: tanulta a sütés-főzés komolyabb tennivalóit. Ha édesanyjának más elfoglaltsága volt, ő vitte a közelben égető apjának a levest cedjakban (kis fazékban). Gyakran a lányt küldték ki azért is, hogy a csekély kenderföldről és a mákról kerepeléssel zavarja el a madarakat. Nyár végén több éjszakát is ébren töltöttek anyjukkal, amikor a tüz mellett a krumpliföldet virrasztották a vadak gyakori járása miatt. Az iskolások olykor délutánonként tanítójuk vezetésével bükk- vagy tölgymakkot szedtek, amit aztán helyben eladtak az erdészetnek. Az így megszerzett pénzből azután busszal mentek kirándulni Egerbe vagy a Mátrába (50-es, 60-as évek). A nyári szünetekben az erdőgazdaság korábban külön gyermekmunkát is szervezett. Jávorkúton például erdőtisztítás, csemeteültetés volt a feladatuk, amit az egy-másfél hónapra kiköltözött iskolások csapata végzett. A munkanap reggel hattól este hatig tartott, így egész hetüket kinn, egy barakkban töltötték, s csak szombat délután mentek haza. Munkájukat az erdész egy kisegítője ellenőrizte, és annak jegyzése alapján kapták meg kéthetente a fizetést. Néha egy-egy idősebb falubeli asszony is velük volt, aki vigyázott rájuk, tisztán tartotta szálláshelyüket. Az étkezésben mindenki önellátó volt: hétfő reggel felpakolták a szalonnát, krumplit, száraztésztát és a hagymát. Ebből főzte mindegyikük külön-külön kis lábasban a paprikás krumplit, de volt, hogy csak szalonnát sütöttek. Bár fiúk-lányok együtt voltak, a napi fáradtság után ritkán futotta játszásra, mesélésre, egyéb vidámságra. Legfeljebb péntek este, mikor már a hét végét várták, vagy a hétfő esti elalvás előtt, amikor az otthon történteket, s a hallott híreket elevenítették fel, csak akkor jutott kedv a nevetésre, gyermeki tréfálkozásra vagy dalolásra. A fentiekből is kitűnik, hogy főként az iskoláskor végén már számos munkában jártasságra tett szert, sőt önálló munkát végzett a család ifjú tagja. Ezt követően viszont - a bevett szokás szerint - a hat elemit vagy a nyolc osztályt elvégzett fiútól és lánytól szülei és környezete elvárta, hogy egyre inkább részese legyen a nehezebb és minél sokoldalúbb munkának. Mindemellett (más községek szokásával és megítélésével szemben) Répáshután sokkal kisebb jelentősége volt a bérmálkozásnak, amely itt legfeljebb csak megerősítette a fiatal helyzetét egy újabb korcsoport élethelyzetébe való kerülés során. Ezt magunk részéről a - más tekintetben is megfigyelt - „lazább", kötetlenebb vallási életnek tulajdonítjuk, lévén a község olyan Bükkszentkereszthez tartozó filia, ahol az utóbbi évekig templom sem volt; a miséket az iskolában tartották. Bérmálkozni tehát előbb Hámorba, majd Bükkszentkeresztre jártak az ifjak. Mire onnan visszaértek, otthon a keresztanya már megfőzte az ebédet és tortát sütött, ajándékba ruhát vagy ruhának való Táplálkozásuk (alapanyag és elkészítés) teljesen megegyezett jaz erdei mészégetők, ölfavágók étkezési szokásaival. Vö. BAKÓ F. 1968. 272. 1