Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

AZ ÉTELKÉSZÍTÉS ÉS AZ ÉTKEZÉS ESZKÖZEINEK VÁLTOZÁSÁRÓL

Magának az ételkészítésnek, sütésnek, főzésnek, konzerválásnak az eljárásmódjai tájanként változó, háztartásonként is differenciált tárgy együttest akkumuláltak, s jelentős különbségek mutatkoztak a díszített tárgyak számát és minőségét illetően is. A jó minőségű búzalisztből — különösen az Alfölddel érintkező vidékeken és a Tisza mentén — egyre többféle levestésztát gyúrtak, ahogy a húsleves fogyasztása meggyökerezett a paraszti táplálkozásban. A Bükkalján, főleg Cserépfalun századunk elejétől csörgős síkálókat, nyújtófákat készítettek, amelyeket főleg piacon, vásárokon vettek ajándékba a lányoknak, asszonyoknak. Vidékünkön a lakodalmi és ünnepi húsleves elengedhetetlen része volt a csigatészta — palóc vidéken bordás haluska —, amit az ünnepek előtt társas munkában készítettek el az asszonyok. A csigát általánosan a szövőszék bordáján penderítették a fonóorsó szárával, de pl. a Bükkalján fából faragott, díszes csigacsináló táblácskákat készítettek, amelyeket elsősorban a legények ajándékoztak kedvesüknek. A díszítmények maguk is kifejezik az ajándékfunkciót: monogramok, szívek, tükröcskék, emlékfelirat, esetenként festés található rajtuk. Vannak plasztikusan kiképzett, pl. hegedű, ill. bőgő formájú példányok is. Bár a megyénkben — elsősorban Borsodban — fellelhető példányok a népi díszítőművészet kései korszakát képviselik, markánsan reprezentálják a Bükkalja faragóhagyományát, de kifejezik a kapcsolatot is e tárgytípus alföldi, elsősorban tiszántúli, Debrecen környéki előzményeivel. A Tisza mentén a cigányok rézből is készítettek csigacsinálót, s megformálták rézdrótból az eszköz tartozékát, a vékonypedrőt, penderítet, tűt is (Viga Gyula 1991.). A cserép falusiak míves fafaragásának utolsó korszakában — 1930—1960-as évek (luijos Árpád 1961.; Balázs Géza 1984.) — számos más, szépen megmunkált apró háztartási eszköz is készült (kovászoló lapockák, kavarok), tárgyaik lényegében egységes stílust képviselnek Dél-Borsod, Heves és az érintkező alföldi sáv falvaiban. Változatos formákban jelennek meg a tejfeldolgozás eszközei, kellékei is. Ennek azonban önálló, s talán legarchaikusabb vonulatát a juhászok tej konzerváló eszközei alkotják, amelyek csak ritkán tartoznak a háztartások kellékei közé. Külön kell megemlítenünk a dongás formák mellett szórványosan felbukkanó esztergált zurbolókat, köpülőket, valamint az ugyancsak kis számban ránk maradt vajformákat, vajnyomókat. Ez utóbbiak vidékünkön csak századunkban jelenhettek meg, s az, hogy a magyarságnál ritkább szétnyitható és hengerlő formákat ismerünk, tárgyaink vásári beszerzését jelzi, s nem belső fejlődését (Viga Gyula 1987.). Gyakoribb volt vidékünkön a vajdarabok kanállal, fakanállal való díszítése: rozmaringág, egyszerűbb virágforma került rá díszként, s úgy vitték a piacra, ritkábban keresztet rajzoltak rá, és úgy került a katolikus falvak húsvéti szentelményei közé. Maguk a vaj formák díszítményeikben egy tágabb európai nyomóforma- és matricakészítő hagyományban gyökereznek, ahová a mézeskalács ütőfák, tészta- és tortaformák, offer minták és még számos más eszköztípus is tartozik. A tálalás és a fogyasztás eszközei közül az esztergált fatányérók, fakupák (poharak) már csak elvétve lelhetők fel a múzeumi gyűjteményekben is. Altalános volt viszont még a második világháború után is a fakanalak készítése. 1898-ban a háziiparok törzskönyve az abaúji (Hollóháza, Nagybózsva, Pálháza, Pusztafalu, Telkibányá)