Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN (A regionális életmód-stratégiák feltételei és változatai)

gazdaság és a műveltség állapotát. Az újjászerveződő térkapcsolatokban azonban megmarad a középkori központok vonzáskörzete, s melléjük fejlődnek azok a piaci, közigazgatási, vallási centrumok, amelyeket az adminisztráció polgári újjászerveződése is igényel. Ezek egy része szekunder jelentőségű központ, mégis kiemelt szerepet kap a mikrorégió gazdaságának, műveltségének szervezésében. A kézművesség és a kereskedelem központjai is a tájak találkozásánál alakultak ki. A céhek nagyobb része a mezőgazdaság javait dolgozza fel, s bár történetük a 16—17. századra nyúlik vissza, nagy többségük a 18. században, illetve a céhvilág utolsó századában alakult. A sík vidék mezővárosaiban (Mezőkövesd, Mezőcsát stb.) jobbára feldolgozóiparok települnek (mészárosok, szűcsök, vargák, csizmadiák és más bőrfeldolgozó iparok), az erdővidék és a mezőgazdálkodcj zónák találkozásánál nagyobb szerepet kap a fém- és faipar. Amíg a Bükk és a Zempléni-hegység völgyeiben a 17—18. században az alapanyagot adó fűrészmalmok létesülnek, az erdővidék peremén nagy hatású festőasztalosok dolgoznak (Miskolc, Sátoraljaújhely). Borsodban — a kézműves központ Miskolc mellett — Mezőcsát, Mezőkeresztes, Mezőkövesd, Sajószentpéter és Szendrő elsősorban a bőrfeldolgozó iparok (szűcs, varga, csizmadia) központjai. Abaújban — Kassa középkori eredetű kézművessége mellett — rendkívül gyengén fejlett a kézműipar: Gönc, Szántó és Szjkszó mesterei a mezőgazdálkodás javainak feldolgozására szakosodtak (varga, szűcs, csizmadia, molnár). Zemplén vármegyében a hegyaljai mezővárosok céhei a kézművesség műhelyei: 10 mezővárosban működtek céhek. Az alapvetően feldolgozó jellegű iparok mellett szolgáltató ágak elégítették ki a mezővárosi polgárság igényeit: szinte minden mezővárosban voltak például szabók. Kiemelkedő szerepe volt a kádáriparnak, ami négy településen céhekbe is szerveződött. Meghatározó itt Sárospatak céhes kézművességének szerepe. Gömör megye ma Magyarországhoz tartozó részén elhanyagolható a kézművesség szerepe — csak Putnok csizmadiái alkottak céhet —, ami a vármegye sajátos táji-gazdasági szerkezetéből fakad: a déli rész hagyományosan mezőgazdálkodó jellegű, szemben a felső részek iparosodott tájaival. A nycrsanyaglelőhelyeken sajátos funkciójú központokká alakult az agyagipar: Miskolc és Sárospatak mellett elsősorban a díszkerámiájáról híres MezŐcsát, valamint Gönc érdemel említést, de működtek fazekasok Ónodon, Számolján, Mezőkövesden, Mezőkeresztesen, s más, lokális jelentőségű műhelyekben is. A manufaktúrák termékei (üveg, keménycserép, vasáruk) már a tömegtermelés produktumai, s elterjedésüket alig befolyásolják a lokális ízlés elvárásai. A céhek — székhelyükön kívül - nagyszámú vidéki mestert is foglalkoztattak. Pl. a miskolci kovács- és kerékgyártócéhnek az utolsó fél évszázadában, 1872-ig 79 településen voltak vidéki mesterei — a központ környékétől a Tisza mentéig {Domonkos Ottó 1991.). A kézművesség sajátos térszerkezetében évszázadokon át erősen hatottak egymásra a megye területén lévő, s az azon kívül eső, főleg felföldi kézműves központok és vidékek. A dél-borsodi és miskolci céhek kapcsolatot tartottak az alföldi központokkal is (pl. miskolci, mezőcsáti és tiszafüredi fazekasok), de nagy számban bocsátottak ki legényeket a kassai, rimaszombati, rozsnyói céhek felé, ahonnan maguk is fogadtak iparosokat. Lüktető forgalom zajlott a Felföld és a sík vidék háziipa-