Viga Gyula: Tájak, ízek, ételek B.-A.-Z. megyében (Miskolc, 2004)

A HAGYOMÁNYOS KULTÚRA TÁJI-TÖRTÉNETI TAGOLÓDÁSA BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYÉBEN (A regionális életmód-stratégiák feltételei és változatai)

Zempléni-hegységben (Telkibánya, Szépbánya — ma Kudabányácská) a 13—15. században nemesfém- (arany és ezüst), réz- és ólomércbányászat folyt, Telkibányán egészen a 18. századig. Kőbányák szolgálták ki a nemesi és egyházi építkezéseket, s a 15. századtól működött Sárospatak (Megyer) malomkőbányája. Az iparűzés következő nagy korszaka az erdők nagymérvű pusztítását hozza, de — közvetve — elvezet az erdők védelméhez, a tudatos erdőgazdálkodáshoz is. A 18. században a Bükk és a Zempléni-hegység területén manufakturális iparok honosodnak meg, amelyek a korábban még lakatlan, legmagasabban fekvő erdővidéket is bevonják a gazdaság vérkeringésébe. A Bükkbc vasgyártás és üvegipar települ, együtt az őket kiszolgáló szénégetéssel és mészégetéssel, hamuzsírkészítéssel, a zempléni erdőkben pedig üveg- és keménycserép-készítés indul, kiegészítő erdei iparokkal (bükki és zempléni huták). A 18. század derekától a sík vidéki és a dombsági műveltségi formák mellett a hegyvidéki is megjelenik, ami nem egyszerűen az emberi tevékenységek térbeli kiterjesztését jelenti. Feltételezi az egyes formák közötti kapcsolatok magasabb szintjét, ugyanakkor az egyes típusok tevékenységében — az alkalmazkodás mellett — mind nagyobb szerepet kap a tájformáló, tájátalakító tevékenység is. A sík vidéken, elsősorban a Tisza és a Bodrog mentén ez a folyószabályozás és a vízrendezés nagy munkájában öltött testet, a domb- és hegyvidéken pedig az erdőirtások utolsó szakaszában, amit éppen a hegyvidéki zónában a 18. század derekától a tudatos erdőművelés vált fel. Ez a folyamat párhuzamosan zajlik a lassú kapitalizálódással, a műveltség lassú polgárosodásával, a közlekedés kultúrára is ható infrastruktúrájának kiépítésével. Az egyes műveltségi szintek lépcsőzetes összekapcsolódására több jellemző példát említhetünk. A Bükk hegység területén hármas övezetrendszer mutatható ki: a magyar Alföld felé kapcsolódó hegylábon át a 18. század derekáig lényegében lakatlan belső, magas térszíneket évszázadok alatt hódította meg a népesség, különböző tevékenységi formák révén. Hasonló a Zempléni-hegyvidék példája, ahol az ugyancsak a 18. században megszállt belső erdővidéktől az átmeneti dombsági zóna szintje fut le a Flernád sík vidéki jellegű völgyéig. Tokaj-llegyalja ökonómiai egysége is lényegében hármas területhasznosítási rendszeren nyugszik, s a 16—18. század között alakult ki a szántóterületek, a szőlő- és gyümölcsövezet és az erdővidék hasonló művelési rendszerbe illeszkedő struktúrája a hegyaljai oppidumok és falvak gazdálkodásában (Frisnyák Sándor 1994.). E rendszerek egyes elemei természetesen a feudális korban erednek, ám a térség török utáni gazdasági reorganizációja, az annak részeként, folytatásaként is értelmezhető iparosodás, a lassú kapitalizálódás és a jobbágy-paraszti társadalom lassú, nagy táji különbségekkel zajló polgárosulása új struktúrában szervezi meg a feudális termelési mód hagyatékát is. A megye művelhető területeinek birtokbavétele, a manufakturális ipar, az erdőgazdálkodás, a mezéigazdálkodásra alkalmatlan területek megszállása egy fejlettebb területi és társadalmi munkamegosztás keretei között valósulhatott meg. Az alkalmazkodás formái a táj átalakításának tevékenységével ötvöződnek, s a természeti környezet egyre inkább az emberi tevékenység közvetítésével befolyásolja a