Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

nyelvcsaládhoz tartozó pásztorok (pl. a szkíták) utódai és különféle türkök éltek, legalábbis a politikai hatalmat ők gyakorolták. Ekkor még - Dél-Európát kivéve - mindenütt törzsi társadalmak lakták a kontinenst, de a helyzet hamarosan megváltozott. A népesség mozgását kiváltó okok ugyanis hozzájárultak a társadalmakban lehetséges polarizációhoz, az erdövidékeken lakó parasztközösségek bomlásnak indultak, ók is megkötötték az urak, a szabadok és a szolgák bonyolult érdekhálóját és egy új társadalmi rendszert hoztak létre, vagyis az i. sz. 6-10. század után már Európa közel felén előrevetette árnyékát a civilizáció. A civilizálatlan világban még minden egyszerűbb volt, a kisemberek életét elsősorban a természettel vívott küzdelmük vereségei keserítették meg. A föld népe többnyire úgy segített megélhetési gondjain, hogy elköltözött onnan, ahol már nem tudott jóllakni, a parasztok nekivágtak az ismeretlennek, azt gondolták, hogy maguk mögött hagyhatják mindenféle bajaikat és boldogabbak lesznek. Talán azt is remélték, hogy nem kell tartaniuk ellenséges támadásoktól. Mindenekelőtt azonban bőven termő talajokra volt szükségük. Végeredményben az ökoszisztéma szabta meg sorsuk alakulását. Hol lehet könnyebben, kevesebb nélkülözést elszenvedve élni, mint a szülőföldön? Voltak, akik megtalálták azt, amire vágytak. A többség azonban nem. Az új hazában közelesen szertefoszlottak az illúziók. A természet itt sem adta meg egykönnyen magát, még akkor sem, ha lakatlan tájakon akartak letelepedni. Hadakozniuk is kellett. Néhol el kellett foglalniuk a területet, néhol pedig (utóbb) meg kellett védeniük. A jobb megélhetési feltételekkel kecsegtető vidékek tudniillik már ekkor is lakottak voltak. A betelepülők helyzetét tehát megnehezítették az őslakók, akik körömszakadtáig védekeztek a jövevények erőszakoskodása ellen. Mindkét félnek ugyanis ugyanazokra az életfeltételekre volt szüksége. Valamennyien a földből éltek. Az őslakók és a betolakodók zöme egyaránt paraszt volt, azonos érdekeket képviseltek mindannyian. Ez a tény azonban megkönnyítette együttélésüket is. Nem kellett elhárítaniuk gazdasági akadályokat, az endogám rendszereket exogámok válthatták fel. Hasonló a hasonlóhoz idomult. Kulturálisan is kiegyenlítődtek. Nyelvek, szokások és hagyományok elegyedtek. Sokféle etnikai gyökerű honfoglaló lakta a kora középkori Európát. Sőt a kontinens jó részén, azon tájakon túl, ahol ekkor már kezdtek kirajzolódni a periféria határai, de jórészt ideiglenesek maradtak, majd mindenütt mozgásban voltak a különféle nyelvcsaládhoz tartozó embercsoportok még a középkor első felében is. A Balkánon vagy Skandináviában még a 16-17. században is parasztok és pásztorok csoportjai költözködtek és foglaltak el újabb lakóterületeket. Írországban vagy Skóciában ez idő tájt még klánok közé ékelődtek az első jobbágyközösségek. A népvándorlás eseményei közül talán a legfontosabbak voltak az i. e. I. évezred vége és a római idők múltáig tartóan a településképet átalakító népességmozgások. Ekkor költöztek új hazájukba a germánok egyes törzsei. Mindenekelőtt Közép- és Keletközép-Európa érintkezési sávjában rétegződtek rá az őshonos lakosságra. Egy másik jelentős hatású - népvándorlás Délkelet-Európában zajlott le, de ennek forrásai jórészt Közép-Ázsiában buzogtak. A sztyeppén a pásztorok a jobb legelőkért torzsalkodva jutottak nyugatabbra. Délkelet-Európa három évezreden át Ázsia folytatása volt, széles országút, korántsem keskeny folyosó a két kontinens között. A Fekete-tenger vízgyűjtő-medencéjében terül el a ligetes-sztyeppéi öv, ahol a biotóp növényföldrajzilag összeköti kontinensünket az eurázsiai füves síkságokkal. A sztyeppe előnyös adottságait egymást követő hullámokban érkező törzsek használták ki a bronzkor óta. Az i. sz. I. évezredben a Fekete-tengertől északra hunok, kazárok, avarok, bolgárok, magyarok stb. éltek, mindmegannyi pásztornép, kitöltve az ott élő földmüve-