Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

2.1. KELETKÖZÉP-EURÓPA NÉPESSÉGE A 6-9. SZÁZADBAN A kontinens térképén a prehistóriában és az antikvitásban néhány nagyobb etnikai folt rajzolódott ki. Ha az egyes csoportokat a beszélt nyelvek szerint különítjük el, jóval tarkább képet látunk, mint napjainkban. Az emberek törzsi nyelveket beszéltek. A Mediterráneum adott otthont a görög, az italicus, az etruszk, az illír, a trák nyelvű és a germánokhoz sorolható nyelvüeknek. (Ezek azonban később nem alakultak át mind nyelvjárásokká.) A Fekete-tengertől északra perzsa, türk, germán nyelvcsaládba tartozó népesség élt. A kontinentális erdőöv tisztásain különféle prekelta, kelta, germán és a neolatin nyelvűek osztoztak. Ők is törzsi nyelveket beszéltek. A Balti-tengertől délre és északra a germán, a balti, a finnugor és a szláv nyelvű népesség helyezkedett el. Az egyes csoportokban élők később nyelvjárásokra (néhol a törzsi nyelvek későbbi fejleményeire) különültek el, amikor szókincsük és grammatikájuk át is alakult, mert a népesség - részben a vándorlások miatt - keveredett egymással. Az i. sz. 4-9. század között zajlott le a nyelvi-etnikai változások zöme. Legalábbis nyelvűleg csaknem valamennyien népek lettek. De voltak kivételek is. A kelták például visszaszorultak, illetve nyelvterületük nagyobb részén más nyelvűekkel keveredtek. Jelentősebb csoportjaik maradtak azonban fenn korábbi lakóterületük peremvidékén. A kelták leszármazottai Bretagne-ban, Skóciában, Írországban - marginalizálódva - elfoglalták mai pozícióikat, hiszen korábbi nyelvterületük nagy részén, az egykori római birodalom nyugati provinciáiban élő utódaik már a középkorban csak neolatin nyelveket beszéltek. Megváltozott a brit szigetvilág is. Az itt történtek részletei annak a nagyobb ívű változásnak, melynek során, az i. e. I. évezred második felétől egészen a középkorig, tehát több mint egy évezreden át tartó helyfoglalásuk következtében (Közép- és Nyugat-Európában) a germánok nyugatabbra tolódtak és ennek során még Angliának nagy részét is belakták. Az északi germánok leszármazottainak egy részét alkotó törzsek parasztjai - a Skandináv-félszigeten a középkor óta - húzódtak a sarkkör felé. Ugyanakkor a finnugorok foglalták el az „ezer tó országát", északabbra nyomva a lappokat. Miután mindennek - gazdaságilag - a legbiztosabb alapja a mezőgazdaság volt, a földesúri birtok, az egyház és az államhatalom egymással szövetkezve terjeszkedett. Az egymásrautaltság elkerülhetetlen volt ott, ahol maga a természet állította fel terjeszkedésük legtöbb erőfeszítést igénylő akadályait. A kontinentális övben erdőt kellett irtaniuk. A gazdaság szerveződését ez a tény határozta meg. Ahol nyílt a terep, a változás senkinek sem volt sürgős. A sztyeppén az i. sz. I. évezred folyamán türk eredetű törzsek (hunok, avarok, onogurok, besenyők, kunok stb.) telepedtek le. A történtekkel egy időben a szlávok