Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
Mikor, minek volt nagyobb szerepe abban, hogy a lakosság döntő többsége életfeltételei megközelítő hasonlóságává váltak? Az ipari civilizációban ÉszaknyugatEurópában feltalálták a gyáripart, ennek a termelési szervezete és munkaerő-kultúrája meghódította a kontinenst, miközben a kisemberek fogyasztási szokásait aligha sikerült közös nevezőre hozni. A római és a barbár hagyományokat egyaránt hasznosították gazdálkodásukban a középkori földesúri üzemek, a munkatapasztalatok regionálisan terjedtek és javítottak a kisemberek életkörülményein. Bár az átalakulás korszakváltó volt, a munkakultúra területi különbségei mindenütt megmaradtak. A középkor gazdaságát alapvetően egy üzemtípus, a földesúri major határozta meg, aminthogy később a kapitalizmusét a gyár. A major és munkaerő-gazdálkodása nyereséges volt valamikor. A rendszert fokozatosan vezették be az egyes európai tájakon. A területi különbségek arra a szomszédságra utalnak, ahonnan a földesuraságok és hatalmi szervezeteik származtak. Ok nyomták rá bélyegüket a munkaerő tömegére. A cseh jobbágy életkörülményeinek mintái németek, a magyaroké hasonlóak a csehekéhez. A munkaerő-felhasználás mechanizmusában mindenütt a kolostorok gazdálkodása volt az irányadó. A mintát Közép-Európából emelték át azt Elbától keletre. A Kárpátok íve azonban már nemcsak geográfiailag határolta el Keletközép-Európát Délkelet-Európától, a középkori majort nem szervezték meg Havasalföldön, Olténiában vagy DélUkrajnában és további fejleményei is másként alakultak, mint tőlük nyugatabbra az üzemi szerveződéseknek. Bulgáriában vagy Oroszországban nincsenek gótikus műemlékek és nincsenek kolostori majorok a középkorban. Városházákat sem építettek. A társadalmi szerveződés pályaíve Délkelet- és Kelet-Európában messzemenően eltért a közép- és a keletközép-európaitól. A teljesítmények megítélésekor az etnikai megközelítés (amivel sokan próbálkoznak) nem vezet messzire. Bár a közgondolkodás szerint van „balkáni kultúra", de azt mindenkor vitatták, hogy a macedónok bulgárok-e vagy talán albánok, és hogy egyáltalán kik játszottak nagyobb szerepet ennek az etnikumnak létrejöttében, továbbá, hogy mi volt a közük a trákokhoz? A példákat hosszan lehetne sorolni... A romantikus ihletésű őstörténet-kutatás minden európai országban hatott az értelmiség gondolkodására. Talán a németeknél érték el a legtöbb - kétes értékű - sikert a múlt apologétái. Előszeretettel viseltettek azok iránt, akik a germán hagyományok letéteményeseinek tekintették a német parasztot. Francia kollégáik - az egyetemi tanárok jóvoltából - gall és római eredettel dicsekedhettek. Skandináviában is ideológiailag motiválták az eredetmagyarázatot. A közös múlt (főleg viking) hagyományainak ápolóiként vélték felfedezhetni a vidékieket. Mikor a III. Birodalomban a germán gyökereket illett minden - magára valamit is adó - katedratulajdonosnak előásni a történelmi rétegekből, politikai propagandává züllött a tudományoskodás. Az „eredmény" sem maradhatott viszonzatlan. H. Himmler apparátusa buzgólkodott azon, hogy a „népnemzeti szocialista" kultúra alapjaira építse a rendszert. A nemzetállam, a nyelvhatár és a nép közös etnikai eredete olyan ideális háromszög volt számukra, amelyet akár geopolitikai eszközökkel, fegyverekkel próbálkoztak megteremteni. Bár kudarcuk ismeretes, a tudományban sokan máig sem tanultak példájukból, persze kevésbé agresszíven adják elő mondanivalójukat. Ugyanakkor már a harmincas években a szabadkőműves-liberális eszmék elkötelezettjei, a svéd S. Erixon és tanítványai - szembefordulva svéd, norvég, dán stb. tanítómestereikkel - ledöntötték az elődök által fabrikált viking szellemiség hagyományozódásáról álmodozók szobrait és átalakították a heroikus kompozíciót, a talapzatra nyugati mintákat utánozva - egy elvont ember figuráját állították. Modernizálni akarván
