Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
Ha valaki mégis megkíséreli megalkotni azt, ami lehetetlen, a gondolatépítmény elbillen és felborul. Kivált a mindennapi történelem alakulását bemutató dolgozatokban végződik kudarccal minden egyes próbálkozás. A romantikus szakírók érvelése lendületes ugyan, ám emberöltők óta tapasztaljuk, milyen ingatag a teljesítményük. Csakhogy ezt sokan nem vették figyelembe, sőt többen ma sem törődnek a történelem statikájával. Legfőképpen ezért vannak ma is értékzavaraink. Nyilvánvaló, hogy a kultúrhistóriai és néprajzi megközelítésekben még mindig hatnak a 19. századi romantika hagyományai. Itt a nyelvi összetartozás szolgáltatta az alapot, a nyelvtörténet oknyomozása helyettesítette a történelmi periodizációt. Akkor még - Hegelen vagy Marxon kívül - a szaktörténészek nem gondolkoztak a formációelmélet szabályai szerint. Ennek következményeként kell érzékelnünk mostanság, hogy milyen kevés történetírónak sikerül elhatárolni egymástól a történelmi korszakokat és alakzatokat. Közkeletű például az a gyakorlat, hogy az egyes tanulmányok szerzői a szlávok kulturális összetartozásának illusztrációiként tüntetik fel a kontinens keleti felén a parasztok egykori életkörülményeit. Lubor Niederle, Kazimierz Moszynski, Witold Hensel történetesen így járt el a 20. században. A parasztok mindennapi életének tárgyi tartozékai szerintük azt bizonyítják, hogy a modern ipari társadalmat megelőzően is érzékelhető volt az Elbától keletre lakó kisemberek életkörülményeiben a szlávok közös eredetének mindmegannyi bizonyítéka, etnikus összetartozása. Programjukat annak a felismerésnek a nyomán készítették el, hogy Európa nagyobbik felén élők körében tanulmányozható a szláv nyelvcsalád szókincsbeli, nyelvi szerkezetek terén érzékelhető rokonsága. Az indogermanisták grazi iskolájának teóriáját továbbfejlesztve - a lingvisztikán túllépve - azt bizonygatták, hogy még a környezeti és a mentális kultúra emlékei is megőrizték az itteni emberek eredetének karakterisztikus emlékeit. A „szavak és dolgok" irányzat hívei nem rejtik véka alá elkötelezettségüket a nacionalista eszmékhez. A szakírók szerint a balkáni szerb és bulgár parasztok, a szlovénok, a szorbok, a nagyoroszok - hagyományos életkörülményeik között - olyan technológiákat alkalmaznak, mint őshazájukbeli elődeik. Az ötlet korántsem mondható új keletünek. A Grimm testvérek óta (a tudományban) divat lett, ha a germán hitregék és mondákbeli képzetek hagyományaira lehetett ismerni a gyermeknek és az analfabéta felnőtteknek - szórakoztatásukra mondott - mesékben. Persze ez az érvelés korántsem nélkülözi a romantikus eszmefuttatásokhoz szükséges muníciót, sőt a logika mindenhatóságát aligha bizonyítva - egyenesen a romantika szabályai szerint előadott történelem illusztrálása céljából találták ki a hagyományokat értelmező szaktudományt. Nemcsak a folkloristák és a környezeti kultúra kellékeivel foglalkozó néprajzosokat segítették az évszázadokon, sőt évezredeken merészen átívelő gondolati konstrukciók a múlt és a jelen közötti történelmi folyamat (mondhatni könnyelmű, de legalábbis elhamarkodott) megítélésében. A 19. században (amikor a modern nemzeti államok kialakultak) vált divattá a nemzeti történetírás. Ettől kezdve népenként, illetve nyelvenként kategorizálták kontinensünk lakóit. Szerintük helyesen jártak el, ha tárgyi környezetünk létrejöttében a divatok határait ott vonják meg, ahol a nyelvhatárok húzódnak. A nyelvek alapszókincsét és a nyelvtanilag értékelhető rendszerét a prehistóriában élő őstársadalmak tagjai alakították ki. A későbbiekben az alapszókincs bővült és valamelyest módosult a grammatika is. Mindezek ellenére a nyelv megőrizte minden nép történelmében az etnikum egykori őstársadalmában alkalmazott kulturális arzenál értékeit. Az őstörténet tovább él - a hagyományok révén - a mában, szinte kortalan, ez volt felfedezésük lényege. Mindamellett sajnálkoztak az idő múlását érzékelve, „pusztul a
