Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Utószó

Önmagát mindenesetre sikerült megtévesztenie. Mindenki előtt számukra igazolódott be, hogy „a ruha teszi az embert". Az újkorban aki csak tehette, városi eredetű árukkal szerelkezett fel. Az áruk forgalma megvonta az egyes régiók határait Európában. Jóllehet az ipar és a kereskedelem működtette ezt a mechanizmust, de KeletközépEurópában a kereskedelem más áruféleségeket forgalmazott, az ipari termékek választéka jóval kisebb volt, mint a kontinens nyugati felén. Alig jutott el ide gyarmatáru. A kereskedő gyenge lábakon állt. A piac és a tranzitállomás egyaránt szük volt. A parasztok bizonyosan nem vásárolták az általuk forgalmazott méregdrága portékákat. A fogyasztásnak itt is sajátos törvényei vannak. Mindenütt, egész Európában a falu népét csak az egyedül reá jellemző igények szerint készített kellékekkel láthatták el. Ebben a rendszerben is az történt, hogy az alant meghúzódó, jóllehet a legnagyobb tömegű társadalmi csoportoknak sehol sem az eladók diktálták az ízlés divatos normáit. A kontinens két része között az volt a legfőbb különbség, hogy a nyugatiak a városlakókhoz igazították a kínálatot, a keletiek pedig nem. Keleten még ma sincsenek városok, s ha vannak, lakóik igyekeznek nyugati sorstársaikhoz igazodni. Évszázadok óta görcsös erőfeszítéseket tesznek azért, hogy őket is „európaiaknak" fogadják el. Adnak a látszatra. Mindamellett a társadalmi fogyasztás terén érvényesíthető divatok forrásai messze földön fakadnak föl. A polgárok azonban (noha merítettek ezek hozamából) jóval erőtlenebbek annál, hogy közvetítőivé váljanak az általuk felfogott értékeknek, nem kanalizálják a divatáramlatokat. Amit megkapnak, azt már nem adják tovább. Ha ők a történelmi színjáték főszereplői, nincs mögöttük statisztéria. A polgári divatok nem is érik el a paraszti rétegeket. Keletközép-Európában regionális értékrendszerek jönnek létre. A parasztok és a vidéki mesteremberek a köztük élő kisnemeseket tekintik riválisaiknak. A helyzet teljesen különbözik mindattól, amit az Elbától nyugatra tapasztalni lehet. Keletközép-Európa vidéki lakossága - a piaci mechanizmusok elkerülhetetlen következményeként - regionalizálja életmódjának divatos kelléktárát. A történtek mögött a gazdaság törvényei fedezhetők fel, nem pedig az etnikus származás sajátosságai. Az árucsere a rendi társadalom örökségét konzerválja. A keletközép-európai népesség a 19-20. században rálépett az ipari civilizáció útjára. Rohamosan fogyott paraszti népessége, a modern ipari városok lakossága növekedett. Egy évszázaddal ezelőtt még a népesség háromnegyede parasztokból állt. Háromnégy emberöltő alatt a parasztok kétharmada foglalkozást változtatott. Munkakultúrájában a gépek használata, a kemizáció és az iparszerü üzemi szervezet (ide értvén a marketinget is) felváltotta az özönvíz előtti megoldásokat. Mindez szociális feszültségeket váltott ki, amelyeknek energiáit a politika különféle csoportjai igyekeztek a maguk számára hasznosítani. A hagyományos kulturális értékeket kisebb csoportok őrizték meg részben a paternalista egyház, illetve az állam manipulációi révén. A korábbi néhány nemzedék kultúrája, mely regionális értékrendszerekké töredezett, tovább morzsolódott. A szétdarabolódott világ mentális hálója a nacionalista ideológia lett. Ez a politika gyakorta visszaélt eszméivel. Az egész korszakalkotó változás ellenpólusán, a városban keletkezett munkásság és más szegény rétegek képviseletében fellépő pártok - a történtek reakciójaként - az internacionalizmust vetítették jövőképként az emberek elé. A baloldali pártok érdekei és az államhatalmak aspirációi összekeveredtek, a nagyhatalmak politikusai (szociális demagógiájukkal) rendszerint visszaéltek az emberek hiszékenységével a mindennapi történelemben. A történelem itt folyik össze átélt tapasztalatainkkal. A világ átrendeződik. Újabb korszakváltás megy végbe. Keletközép-Európában ma minden paraszt földtulajdonossá akart válni. Többen voltak, mint a felosztható nagybirtok földje. A kisgazdaságok nem tudnak gazdaságosan