Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Mindennapi történelem az ütközőzónában

dalomban, s minthogy nekik is szükségük volt divatra, mindannyian - a maguk csoportigényei szerint - új hagyományokat teremtettek. A történelem ezen ága a városokból nőtt ki és a kereskedelmi kapitalizmus szabályai szerint fejlődött. A gyarmatosítás révén a kontinensek között mindenféle (vagy csaknem valamennyi) csereérték felhasználásával teremtettek ekkor kapcsolatokat. A gyarmatáruk, a fűszerek és mindenekelőtt a könnyen megszerezhető nemesfémek öntötték el a kikötővárosokat. Távoli földrészek javainak felhalmozása által a kereskedők új mederbe terelték az urbanizációt. A városi fogyasztási kultúra - a piaci mechanizmusok által - a vidéki lakosság követendő példájává vált, ezt utánozták a vidékiek, mert úgy gondolták, hogy hasonlítaniuk kell életvitelükben szomszédaikhoz. A nagyarányú változás mégsem a szomszédok, hanem az egyes kontinensek lakói között állított fel egy merőben új értékrendszert. Az életformák új értékhierarchiáját a kereskedelmi kapitalizmus szabályai szerint teremtették meg - anélkül, hogy maguk is észrevették volna, mit csinálnak. Az európaiak (kivált Északnyugat-Európában) kedvezőbb életfeltételeket alakíthatnak ki, mint a többi kontinensen lakó kollégáik. Az ipari kapitalizmusban sem változott a korábbi modell. Az ipari nagyvárosok új életminőséget kölcsönöztek az emberiség túlnyomó többségének, ezáltal az eldugott vidéki településeken és a gyarmatokon lakók végérvényesen periférikus helyzetbe kerültek. Az utóbbiak vannak többségben napjainkban is. Összevissza ható mechanizmus alakult ki, melynek révén azonban lassanként feltöltötte energiával magát a kapitalista világ, és elkezdődött a globalizáció. Számunkra most az igazi probléma azonban nem az interkontinentális különbségek és kiegyenlítődésük eseménysoraiban rejlik, hanem az európai periférián élők helyzetéből adódó gondokban ismerhető fel. Történetük mérlege talán még az általuk megvonhatónál is kedvezőtlenebb a centrum kisembereinek életkörülményeihez képest. A helyzetük rosszabb, mint az alluviális folyamvölgyek egykori despotikus rendszereiben élő parasztoké. (Bár az utóbbiak utódainak sorsa ma sem irigylésre méltó, hiszen annak ellenére, hogy az elmúlt három emberöltő alatt felgyorsult az urbanizáció földünkön, még ma is a távoli múltból örökölt koldusszegény parasztok teszik ki a világ lakosságának közel kétharmadát!) Nincs konszenzus a történtek megítélésében. Minden egyes - újabb szempontokat alkalmazó - szakmunka szerzője jóvoltából maga a civilizációs mérték más lesz, mint volt korábban, ezáltal módosul a centrum és a periféria viszonya egyrészt a világtörténelemben, másrészt az európai kontinens lakóinak történetéről írott müvekben. Alighanem a nyugat-európai események rajzolatát tekintették zsinórmértéknek, amikor megalkották az egyetemes történelem ma is közkeletűen használatos korszakolását. Az ókor, a középkor, az újkor és a legújabb kor jól elválasztható egymástól, de az időbeosztás egyáltalában nem érvényesíthető más kontinensekre. Talán még Európában is vannak olyan övezetek, amelyekben a közkeletű gyakorlattól eltérően kell mérni az időt. A kínai vagy az azték történelem periodizációja másként fest, mint az európai. De már az európai periférián is másként kell megvonni a korszakhatárokat, mint a centrumban. Van-e Skandinávia népei történetének ókora? Aligha. Lengyelországban vagy Magyarországon a középkor jóval tovább tartott, mint Angliában, noha ott sem szűntek meg a benne feszülő erők működni. A hagyományok Amerika felfedezése után megújultak néhány emberöltőnyi idő alatt a szigetországban. Skóciában - a forradalmi megrázkódtatással kirobbanó ipari kapitalizmus tőszomszédságában - még a 18. században is klánok fogták össze a parasztok közösségeit, ünnepi öltözködésükben kinyilvánították, hogy tisztában vannak vérségi hovatartozásukkal. Annak ellenére, hogy sokféle osztá-