Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Utószó

társadalom előtt megnyíltak a távlatok, a parasztok rövidlátók lettek, mert világuk összezsugorodott, elvesztették távlataikat. A középkori termelési kultúra ugyanis még jobbára olyan ökoszisztéma volt, amelyben a természeti adottságokhoz való alkalmazkodás és a tulajdonlás újításai társultak, ezek azonban hatalmas területeken szabályozták az életvitelt. Olyan - nemzetközileg érvényesülő - intézmények által vezették be a termelési újításokat, mint a bencés vagy a cisztercita rend. A szerzetesek majorjainak munkaszervezete hatalmas hálóként terítette be Európa felét és mindenütt kiegyenlítette a paraszti munkakultúra teljesítményeinek egyenetlenségeit. A világiak nyomdokaikba léptek, de csak az országhatárokon belül érvényesülhettek. Korlátozottak, de általuk is javult a parasztok gazdálkodása. Több értéket és jobb szervezettségben állítottak elő, mint ősapáik. Növekedett anyagi érdekeltségük és emelkedett életszínvonaluk. A történtek egyik legfontosabb előfeltétele volt a földbőség. A művelhető föld azonban idővel elfogyott. A gazdálkodók mozgásának határai beszűkültek. Másrészt a kedvezőtlen ökoszisztémák közepette, a hátrányos adottságú birtoktesteken, tehát a periférián nem is érvényesültek a korszerű gazdaság intézményei. A régebbi gyakorlatnak valamelyes emléke sok helyütt fennmaradt, és az Elbától keletre a hagyományokból élt tovább a munkakultúra még az újkorban is. Bár szükség lett volna újításokra, a gazdálkodás technológiai és üzemviteli átalakítására, hasznos beruházásokra, de ezek jórészt elmaradtak. Pedig már voltak bevételeik is. A jövedelmeket azonban felélték. Új házat építettek és öltözködtek. Némileg módosítva egy korábbi - Nyugat-Európában a középkori gazdasági válság idején lejátszódott - eseménysor ismétlődött meg. Nyugaton a társadalom átrétegződött, a parasztok nagy tömbje fokozatosan lemorzsolódott, a megmaradtak minden tekintetben igyekeztek urbanizálódni. Keletközép-Európában azonban a történet végül is mérleghiánnyal zárult. Az Elbától keletre a változások központja ugyanis a földesúri nagybirtok lett. A gazdaság nem urbanizálódott vagy csak mérsékelt léptekkel haladt előre, de gyorsan növekedett a nincstelenek egyre hatalmasabbá váló tömbje. Másrészt mindenféle címeken lehetett nemesi jogokat szerezni, de akiknek ez sikerült, nem váltak földesurakká. Megmaradtak parasztnak. Öntudatuk növekedett, vagyonuk nem. Lengyelországban a 17-18. században már jóval meghaladták a népesség 10%-át és Magyarországon is csaknem elérték ezt az arányt. A társadalom többségét továbbra is a jobbágy-parasztok tették ki. Velük ugyanúgy bántak uraik, mint ahogyan a középkorban. Kiszolgáltatott helyzetű munkaerőnek tekintették a jobbágyokat. Telepítették őket. Ezek az akciók azonban nem gátolták vagy késleltették marginalizálódásukat, a nincstelen parasztok tömege nőttönnőtt, jóllehet már az elvándorlás is apasztotta a vidéki szegénységet. Nagybirtokosok és az államkincstárak adminisztrátorai közép-európai szegényeket is telepítettek az Elbától keletre - jobbára még mindig lakatlan és hasznot alig hozó - birtokaikra. Ki akarták tölteni velük az üres foltokat, benépesíteni a lakatlan tájakat, a nagybirtokosoknak (akár a középkorban, most is) szükségük volt telepesekre. A rendszer alapvető problémája tehát alighanem az volt, hogy gazdagok és szegények egyaránt fenntartották a régi kondíciókat, miközben ki akartak törni korlátaik közül. Csaknem minden baj abból származott, hogy a rendszert gazdaságilag és társadalmilag egyaránt a középkori eredetű nagybirtokok láncolata határozta meg, amelyet a gazdasági haladás erőtlensége miatt nem tudott a társadalom levetni magáról. Gyengén fejlett városaiban nem akkumuláltak elegendő tőkét és az itt lakók nem fejtettek ki erőteljes urbanizációs hatást a társadalomban. Az előállított értékek nem váltak csereértékekké. Sok falu jutott a mezőváros rangjára. Vágóállatokat vagy gabonát exportáltak. Azért léptek feljebb a ranglétrán lakóik, mert több adót fizettek. Ezekben a