Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Alkotó vidékiek
Az ideálkeresés azóta is tart. Az értelmiség egy része abban reménykedett, hogy szembefordulhatnak a történések sodrával. A múzeumi kollekciók az ideális alkotások mintapéldányaiból állíthatók össze. Úgy gondolták, hogy a gyűjteményekben nincsenek értéküket gyorsan veszítő szériadarabok. A művesség önmagához hű, konzekvens alkotómechanizmusra következtetni engedő alkotásait kell bizonyítékokként szembeállítani a tömegtermelés talmi darabokból álló eklektikájával. A múzeumgyarapítók hittek abban, hogy feltartóztatható az idő. „Kultúramentő" munkásságukat akkor vélték eredményesnek, ha a nacionalizmus talajára állnak. A korszak mindennapi történelmének alapvető ellentmondása az volt, hogy a termelési, illetve a fogyasztási kultúra fejlődése során fáziseltérés keletkezett. A termelés nyugati mintákat követve - előtte járt a fogyasztási szokások megnyilvánulásainak. A termelés újításai megint csak importált értékek voltak, mint egykor a középkorban, de azokhoz mérten jóval kisebb volt mennyiségük és kevésbé változtatták meg a mindennapok munkakultúráját. Ezzel szemben a fogyasztási kultúrát aránylag kevés idegen hatás érte, önfejlődése szembeötlőnek tűnik. Ami az alapvető értékeket illeti, az újkor végén és a legújabb kor hajnalán két tendencia hatotta át a mindennapok történetét. Egyfelől nemzetközi áramlatok mozgatták meg Keletközép-Európa lakosságát, ennek következtében a munkakultúrákban új technikákat is alkalmaztak. Ugyanezen okok következtében a lakásviszonyokban olyan normákat alakítottak ki, melyeket magukénak tudva eltávolodhattak a kisemberek is a középkori életkörülményeiktől mindennapjaikat elválasztó határtól, amelyen túl már nemcsak az elemi igényeket tudták érvényesíteni, mint egykor. Környezeti kultúrájukban feleslegeket halmozhattak fel. A maguk módján kincseket tezauráltak. Kevés kivétellel nem termeivényeikbői képeztek tartalékokat, hanem a fogyasztási javakból halmoztak felesleges, eleve kihasználatlanságra ítélt lim-lomokat. Bútorok, öltözékek, kiegészítők a vagyon fitogtatására valók és örökölni lehetett az egyes darabokat. Hagyatéki perek kilométernyi hosszan húzódó aktái a levéltárakban néma tanúi az európai társadalom újraszületésének. Az is összeurópai érvényű, hogy öltözetdarabjaik formai változatosságát a kisemberek is nemzetközi divatáramlatoktól közvetített újdonságokat magukénak érezni akarván alkották meg. Egyidejűleg azonban figyelembe kellett venniük a helyi feltételekhez és a kisemberek teljesítőképességéhez való alkalmazkodás lehetőségeit, a realitásokat. Az eredmény egy regionális értékrendszer lett, lépten-nyomon más és más formai változatosságú öltözékek kaleidoszkóp-szerű sokasága tűnt fel a hozzájuk tévedt idegennek, miáltal megteremtették az életkörülmények - reprezentációra való - mesterséges tartozékait. Ugyanakkor a gazdaságban elmaradtak a beruházások, a gazdálkodás teljesítményei nem érték el a kívánt mértéket. Az építkezésekben a helyi mesteremberek ízlésnormáit alkalmazták, noha sem a megrendelők, sem a kivitelezők nem voltak világlátott emberek. Hasonlóképpen az ünnepi reprezentációra való ruhadarabok anyagainak, színviláguknak, díszeiknek választékát a helyi kínálattal kellett kielégíteniük a vásároknak, aminek eredményeként az öltözködést a közösség íratlan szabályai határozták meg. Mindent egybevetve, a mesterséges világ, legalábbis az, amit a kultúra történészei érdemesnek tartottak arra, hogy felderítsék múltunknak eme - ismeretlen - tartományait, provinciálisra sikeredett. Bár a történetnek még koránt sincs vége, időszerű gondolkoznunk azon, hogy milyen erők terelték erre az útra (a számarányukban rohamosan fogyatkozó tömegű) parasztságot? Alkalmasint perspektíváik hiánya miatt haladtak hőseink kényszerpályán. A világot, amelyben nem választhattak kivezető utat a maguk teremtette csapdából, a föl-
