Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

eltűntek. Ahol továbbra is földszintes parasztházakban laktak a falusiak, valamelyest változtattak az épületek alaprajzán és méretein. A téglalap alaprajzú ház hosszabb lett, két lakóhelyiség volt benne. Az egyik a „tiszta szoba", az épület belső terét tagolva csaknem valamennyi lakóházban kialakítottak egy konyhát is. A szegénység két helyiségből álló házikókban lakott továbbra is. A nagyobb házak falazatába sokan építettek be vályogtéglákat. A vályog a 16. században váltja fel a téglát és később egyre több épületet falaznak vele. A téglaégető kemence ipari beruházás, a vályogvető gödör ezermesteri találmány. Gyakori, hogy a vályogvetök piszkos munkáját cigányok végzik. Minden jel arra mutat az építkezők pénzszűkében voltak, a gazdaság a kompromisszumok süppedékes talajára terelte őket. A lakóházak berendezése megőrizte a múltbeli normákat. Diagonálisan berendezett lakóhelyiségekbe húzódtak a parasztok. Négyszögletes kemencét találunk az egyik sarokban (amelynek tetején és az oldalai mentén húzódó két padon aludni is szoktak valamikor), míg ezzel átellenben, két pad szögletében asztalt helyeztek el, felette a sarok kegytárgyak számára volt fenntartva. A nagyobb ünnepek előtt kihordták a bútorokat a házból, kitakarítottak és szőttesekkel „felöltöztették" otthonukat. A lakók ruházata posztó, az egyes darabok szabásmintája nem különbözik a hétköznapi munkaruhákétól, a divaton alig lehet felfedezni az újkori urbanizáció hatását, holott lakókörzeteik nemesei és városlakói sokszor erejükön felül kiköltekeztek, hogy utolérjék az előttük járókat. A hegyvidéki szórványok lakói külterjesen gazdálkodtak. Állattartó hagyományaikhoz sokan ragaszkodtak. Kiegészítésként olyan élelmiszernövényeket termesztettek, amelyeket a mostoha időjárási körülmények megengedtek nekik. A mediterrán övezetből ekkor terjedt el Erdélyben a kukorica, a mai Szlovákiában és Lengyelország területén pedig az északnyugati irányból érkezett burgonya. Ezeket a növényeket monokultúrákként termesztették. Csehországban és Lengyelországban nemsokára - kelet- és délnémetországi példák nyomán - a burgonya ugarvetemény lett, beilleszkedett a kontinentális övezet hagyományos agrikultúrájába. A hagyományos kalászos élelmiszernövényeket helyettesítő vagy kiegészítő újvilági kultúrák tehát utat találtak a nyomásföldekre. A külterületek lakossága pedig továbbra is kitartott, zavartalanul űzte hagyományos mesterségét. A Kárpátok karéjában és a magyar Alföldön maradt meg legtovább a külterjes állattartás, a pásztorok kitartottak középkori eredetű ruházkodási szokásaiknál, építészeti kultúrájuk őskori megoldások példatára maradt. A külterületi lakosság zöme a tehetős gazdálkodók alkalmazottjaként dolgozott. Ellátásukat a centrumból fedezték. Az élelmiszerek és az iparcikkek forgalmában kezdetleges cserefolyamatok helyettesítették a társas együttlét elengedhetetlen és a belterületeken élők számára már megszokott érintkezéseit. A rendszer azonban nem volt örökéletű. A történtekkel párhuzamosan a magyar Alföldön, majd a Duna alsó szakaszán és Dél-Ukrajnában tanyák épültek. A tanyavilág elpusztult falvak határában létesült. A középkori falurendszer összeomlását munkaerő-vándorlás és háborús cselekmények idézték elő. Közrejátszott még mindenféle - embereket megtizedelő és az állatállományt sújtó - járvány is. A folyamat tehát már a török hódoltságot megelőzően megindult. A 16-17. században visszafordíthatatlanná vált. A balkáni településhálózat is elpusztult, majd újra benépesültek a hegyi szórványok. Itt nem tapasztalható törés a tanyatörténelemben. A prehistóriában is több alkalommal világgá mentek a tanyasiak, sokféle okuk volt a futásra, most sem választottak más kiutat életük csapdájából. A földmagántulajdon hiánya megkönnyítette a szabad földfoglalást. A közösségi földtulajdonlást egy fiktív magántulajdonos, az állam fejének, a hatalom legfőbb gyakorlójának tulajdona váltotta fel. Az archaikus civilizációkra jellemző