Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 18-19. században

kedéseket. A „német nyomorúság" feltételei évszázadokon át érlelődtek. KeletközépEurópaállamigazgatása is szűkre szabott mozgástérben működött, hatékonynak aligha nevezhető. Közép-, illetve Kelet-Európa között húzódott meg Keletközép-Európa, ahol azon kívül, hogy az övezetre jellemző gazdasági és szociális ellentmondások gerjesztették közegüket, külső erők is hatottak a társadalmat mozgató energiákon kívül: a két rendszer össze is ütközött egymással. De az élet ment tovább. A Nyugat hovatovább valamennyi társadalmi csoportját a piacgazdaság útjára terelte. Északnyugat-Európában az anyagi érdekek érvényesítésének kuszán ható igyekezete minden társadalmi csoportot megmozgatott. Hatásuk alól szomszédaik sem vonhatták ki magukat, az urbanizálódott társadalmakhoz csatlakoztak hellyel-közzel Dél- és Közép-Európa egyes államaiban sokan, miközben a Kelet nem tudta megmozdítani az ázsiai tespedtség kátyújába ragadt lakóit. Az ütközőzóna átmeneti állapotot szavatolt, társadalmának legtöbb baja abból származott, hogy a múlt középkori örökségétől nem tudott sehol sem megszabadulni. Sok mindent átvettek ugyan a nyugati szellemi újításokból és így mind többen igényt tartottak még az iparban alkalmazható találmányokra is, de a rendszer alapjaiban nem rendült meg, sem mentálisan, sem anyagilag nem nyilvánította ki azt, hogy kész megújulni. A város őrizte kézműipari hagyományait, a vidékre továbbra is rátelepedett a nagybirtokrendszer. A gazdálkodásban - néhány, a kényszertől indított példától eltekintve - megőrizték a középkorban kialakított üzemi kereteket és a technológiákon sem változtattak sokat. Számottevő fordulat csak akkor következett be, amikor az ipari forradalom terjeszkedni kezdett. A nyersanyag-lelőhelyeken ipartelepek épültek KeletközépEurópában, majd Kelet-Európában is, a majorokban mindinkább arra törekedtek, hogy piacképes mezőgazdasági árukat állítsanak elő, s erre sokan a parasztok közül is vállalkoztak. A 18-19. század városiasodása és háborúi megnövelték az élelmiszerpiacot. A történet kezdetén kereskedők és bankárok, katonák, kalandorok és egyes abszolutista monarchiák álltak. Természetesen a keletközép-európai rendszerek a közép-európaiak nyomában haladtak a maguk útján. Indítékaik azonban az Északnyugat-Európában bekövetkezett változások voltak. A mediterrán kikötővárosok hajóskapitányai után az Északi- és a Keleti-tenger vállalkozói rajzolták meg Európa újabb és pontosabb térképét. Legalábbis ők adtak választ arra a kérdésre, hogy meddig terjednek az egyes partszakaszok és miként függenek össze egymással, ugyanis ők tapasztalták ki, hol is vannak tulajdonképpen a hajózóutak. A felfedezések története azzal kezdődik, hogy az öreg tengeri medvék a saját kárukon tanultak. Ezek a faragatlan fickók ismereteiket nem könyvek fölé hajolva, inkább kocsmaasztalok mellett eszmét cserélve gyarapították. Anélkül, hogy újabb lapokkal egészítették volna ki a kartográfiai gyűjteményeket, hamarosan átrajzolták a világról alkotott elképzeléseinket és abból, amit eleddig semminek véltek, realitás lett. A világról alkotott térképen nem a semmiben ért véget a szemle, kiemelkedni látszott Európa és a KözelKelet, sőt Fehér-Afrika partvonala. Persze a legtöbb szárazföldről még mindig nem lehetett tudni, hogy hol végződik. A tengerhajózás és a geográfia ismeretgyarapodásának együttes teljesítményét tulajdonképpen még az ókorban érték el, majd a középkori Északon kiegészítették néhány - Nyugat-Európa partvonalaira és a Keleti-tenger mellékére vonatkozó - megfigyeléssel. Nekik még nem voltak kétségeik afelől, hogy lapos a föld. Columbus és néhány kortársa azonban sokat vitatkozott a kikötőkben lévő csapszékekben arról, hogy Nyugat felé haladva el lehet jutni Indiába. Mind többen gyanították, hogy a föld egy jókora golyóbis. Persze ez nem tapasztalati tény volt számukra, hanem feltevés. De a tenger nyílt vizén