Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 16-17. században: a táguló világ peremén

a Habsburg-ház és a szultán között keresve helyét, kiterjesztette politikai fennhatóságát Lengyelországra. Mindenesetre a fejedelemség ingatag hatalmi szervezete fennmaradt a későbbiekben is. Ez az ide-oda játék azonban akadályozta a gazdaságot és aligha javított a kisemberek életkörülményein. A rendszer azonban nem okozott nagyarányú népességpusztulást. De a népesedés növekedése sem volt jelentős. Délkelet-Európában 500 és 1450 között 5-5 millióról 9,5 millióra emelkedett a lélekszám, ami jóval alatta maradt a nyugat- és közép-európai növekedésnek, minthogy az csaknem kétszerese lett a korábbinak (27,550,0 millió). Délkelet-Európa lakossága a római birodalom felbomlásakor mintegy 20%át tette ki az európai összlakosságnak, a középkor vége felé pedig 19%-át. Egy évezreden át stagnált. A korai újkorban alig múlta felül a korábbi teljesítményeket. Két évszázad alatt (miközben sikerült Keletközép-Európából kiszorítani az oszmán hódítókat), talán 10-11 millióról 15-16 millióra emelkedett a délkelet-európai lakosság száma. Délkelet-Európában a gazdaság konzerválta az őskori gazdálkodást és a parasztok életkörülményeit. Az emberek többsége szórványtelepüléseken élt, kicsiny, 20 m

2-t meg nem haladó, csaknem mindig osztatlan házikókban. Az újkorban sem tapasztalható számottevő gyarapodásuk. A házban égő tüz a lakberendezést és a lakók magántörténelmét a földhöz kötötte. Gazdálkodásuk elsősorban az állatok tartásán nyugodott. Beérték juhés kecskenyájaikkal. Alig neveltek szarvasmarhákat. Lovaik, ha voltak igénytelen jószágok, ezért helyettük beérték a szamarakkal és az öszvérekkel. Sertésük úgyszólván nem is volt. Csak a természetes legelökről éltek az állatok. De még e téren is nélkülözték a lombos erdőket. Altalános gyakorlat volt a téli-nyári vándorlás a legelök között. A gabonatermesztés csekély mértékben egészítette ki élelmiszer-készleteiket. Túró-ekékkel müveit kis parcellákba vetettek rövid tenyészidejű gabonákat, nem terjedtek el a barázdát szántó ekék. Csak sarlóval arattak. A kévéket többnyire lepedőbe rakták és az asszonyok cipelték haza a hátukon. Kerekes járműveik szerkezete alig változott az ókorban és a középkorban. A fogatolás újításai (elsősorban a hám alkalmazása) csak az újkorban terjedt el. Az élelmiszerhiány a 17. századra tűrhetetlenné vált. A kukorica mentette meg a gyakorta éhezőket. A kásák és lepények, a roston sült húsok archaikus konyhatechnikájához konzervatívan ragaszkodnak az emberek. Még a modern időkben is sok helyütt uralja a balkáni háztartásokat az őskori konyhaművészet. Noha a fűszerkereskedelem útvonalaitól nem esnek távol a délkelet-európai lakosság otthonai, az ételkészítést nem hódította meg a bonyolult technológiákkal társuló nagyobb fokú fűszerhasználat. Keletközép-Európában a kisemberek mindennapjait a mondottakhoz képest a gazdasági-demográfiai visszaesés és a magántörténelmet átjáró (olykor már-már lázító) eszmék gyors terjedése jellemezte. A 13-14. század prosperitása elmúlt, a teljesítmény visszaesett, a népesség elfáradt. A parasztoknak és a mesterembereknek már nemzedékek óta elege volt a hatalom élösdiségéből. Már a középkor múltán is úgy tűnt, hogy betelt a pohár. Pedig a háború akkor még nem pusztította a falvakat, ha pedig a parazita földesurak és a zsoldos katonák parasztra leltek, elszedték csaknem mindenét. Pusztult a vidék. Menekültek az emberek. Majd a 16. század elején - francia és angol példák után Közép-Európában megismétlődött a történelem, parasztmozgalmak törtek ki és messianisztikus ideológiáik mind párosultak a vallásújítók hitéleti kezdeményezéseivel. Vándorprédikátorok, röplapok terjesztői lázítottak a katolikus egyház, a földesúri rend ellen. Városok voltak a mozgalmi gócok, innen terjedt vidékre a nyugtalanság, amely fegyveres felkelésbe torkollott. Nyugat-Európában - már jóval Amerika felfedezése előtt megingott az egyház és a nemesi rend hatalma. Később tört ki a parasztháború Közép- és