Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa a 13-15. században
miután az állam szerepvállalása csaknem teljesen megszűnt életvitelükben, mindent elölről kellett kezdeniük, de jobbára csak a spontaneitás irányította cselekedeteiket. Régebben, amikor városalapító elődeik voltak a kontinens legfontosabb tényezői, minden másként történt. Az antik urbanizációnak az Alpoktól északra sajátos a története. A római gyarmatosítók megjelenése előtt ugyanis itt-ott már kialakultak kereskedelmi gócok. A megszállók ezeket a településeket továbbfejlesztették. Mindenekelőtt lerombolták a bennszülöttek viskóinak egy-egy tömbjét, kiegyenesítették a girbegurba utcácskákat és a házikók helyén mértani alakzatban elrendezett épületekből álló laktanyát építettek. A római építkezéseket mérnökök irányították, az építő alakulatok katonái kőből és téglából rakták a falakat, a várost bekerítették, ellátták civilizatórikus létesítményekkel, templomokkal, bíróságokkal, fürdőkkel, csatornákkal stb. Ha elkészültek, újabb állomáshelyre vezényelték őket. Néhány emberöltő múltán további létesítményekre volt szükségük a városlakóknak, ezeket is megépítették. Az építkezések révén a mérnökök nem változtattak a város funkcionális adottságain. Az is immár hagyományos megoldás volt, hogy a települést továbbra is katonaság védte. Minden városban addig állomásozott katonaság, amíg a terület ki volt téve a barbárok támadása veszélyének, Ha nem fenyegetett háború, békés korszakot remélhettek, a csapatok egy részét kivonták a nemrég még fenyegetett körzetből, újabb építő alakulat érkezett és lebontotta (vagy felépítette ismét) a laktanya épületeit. Amikor a római közigazgatás megszűnt, a laktanyákra és egy sor középületre nem volt többé szükség. Az elhagyott épületek omlásnak indultak. Sokat közülük a városban maradottak és az újonnan beköltözők bontani kezdtek. A bontásból származó köveket mindannyian felhasználták lakóházaik építéséhez. A laktanya területére költözők hamarosan hasznosítottak minden omladékot. Az egykori katonaváros helyét civilek foglalták el, majd berendezkedtek és lassacskán nekiláttak újraépíteni a romvárost. A provinciák római alapítású városainak utcahálózatáról készített térképeken kontinensünkön a centrumban mindenütt felismerhető az egykori légiós laktanya (tábor) négyszögletes alaprajza. Ehhez képest a középkori városalapítók nélkülözték a mérnöki tudományok képviselőit, a katonákat. A középkoriak városalapításában nem érvényesült semmiféle tervszerűség, minden a spontaneitás jegyében zajlott. Ahol az utak találkoztak, a kereskedők házakat építettek és minthogy egyre többen voltak, lassanként benépesítették az új városokat. Miután már felépítették az egykori kereskedőtelepülések városi rangra jutott lakóinak épületegyütteseit, egyre több iparos fészkelte be magát közéjük. Az azonos foglalkozásúak lehetőleg egymás szomszédságában telepedtek meg, ami elősegítette a gettósodást. Gyakorta megesett, hogy a letelepedő kereskedő- és iparosnépség bekvártélyozta magát a romos házakba, majd idővel kijavítgatta otthonának fogyatékosságait. Mindenki rájött arra, hogy miként hasznosíthatja a civilizáció létesítményeit. Az európai kontinens városiasodásának története korántsem példa nélkül álló. így telepedtek le a pásztortársadalmak előkelői is. Ezek szerint a középkori társadalmak városlakóinak magántörténelméből kezdetben hiányzott a műszaki kultúra. A terjeszkedő barbárok a meghódított területek urbanizációs vívmányait nemigen tudták hasznosítani. Jobbára megmaradtak őseiktől örökölt hagyományaik keretei között. Éppen ezért ezeknek az embereknek - a technikai ötletek szegénységén túlmenően - más bajuk is akadt. A lakosság többségének életkörülményein azonban ezek a bajok nem éreztették hatásukat. A legtöbb nehézség abból adódott, hogy a parasztok alig tudtak megbirkózni a természeti környezet akadályaival. További megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük
