Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

szervezete, azt megtámadták a kórokozók. Mi volt a halálok: a táplálékhiány vagy az ellenállásra már-már képtelen szervezeteket megtámadó baktérium, akadémikus vitát kiváltó kérdés. Az életben maradás előfeltétele, hogy minél nagyobb távolságokra lakjanak az emberek és minél kevesebbet érintkezzenek egymással. A városiak veszélyeztetettsége tehát jóval nagyobb, mint a vidéken élőknek. Nyugat-Európa magas mutatószámmal jelölhető laksűrűségének körzeteiben a népesség akár fele-egyharmada is áldozatul esett, ugyanakkor Keletközép-Európában talán egytized lehetett a veszteség. Vidéken még ennél is kevesebb. A történet mégsem ért véget, a kór tovább lappangott, fel-feléledt, még a 16. században is szedte áldozatait. Egy másik elmaradhatatlan és végzetes következményekkel járó tényezőként tarthatták számon a krónikaírók a háborút. Az emberi együttélés elkerülhetetlennek bizonyult tévedését mindig szociális és ideológiai feszültségek fűtötték. Nem volt ez másként a középkori háborúságok idején. Kezdődött mindez a husziták rebelliójával, amely végül is parasztháború volt. Már megindulásakor hatalmas pusztításokat végzett, és folytatódott a rombolás - egyre nagyobb méreteket öltve - a 15. században, amikor is kiterjedt a háborúzás Sziléziára, Pomerániára, Szászországra, Alsó-Ausztriára és a mai Szlovákia nyugati sávjára. Bár a vallásháború (akár valamennyi későbbi messianisztikus mozgalom, parasztzendülés és reformáció) városokban robbant ki, ám a zendülők kezdettől fogva jó táptalajra találtak vidéken is. Városon és falun egyaránt kiszámíthatatlanná, bizonytalanná vált a mindennapi élet. A kisember szorongott. Az egyik lépés a másik után következett. A 16. századra minden tekintetben elzüllött a római központú egyház, tekintélyét nemsokára megtépázta a reformáció. A vitatott hittételeken túl ott volt a hétköznapi valóság. Akik a „történelem országútját járták", egyik kátyúból a másikba jutottak. A paraszti és a városi szegények nem érték be ígéretekkel, nemcsak a túlvilágot akarták szépnek hinni, új életkörülményekre, boldogságra vágytak a földi tereken is. Bár céljaik reálisak voltak, de az emberek közül sokan csodavárók lettek, bíztak sorsuk égiektől elrendelt jobbrafordulásában. Világképük megalkotásának hagyományait a középkorból hozták magukkal, abból az időből, amikor a magántörténelmet mindenütt motiválta az üdvözülés reménye. Most sem ment másképpen. Az egyház kihasználta a hívőket és manipulálta őket. A kisemberek és az előkelőségek - válogatás nélkül - akarták jótettekkel befolyásolni sorsuk alakulását, az egyház pedig a maga javára fordította hiszékenységüket. Ritkán kideríthető okokból sokan azt gondolták, hogy vannak a környezetüktől távolabb olyan kegyhelyek is, ahol az, aki meglátogatja az ottani templomot, meggyógyul testilelki nyavalyáiból. A zarándoklat, a középkori tömegturizmus rétegenként hierarchikusan szelektálta és hozta mozgásba az egész társadalmat. Keletközép-Európában is zarándokok szervezték a látogatásokat, a túrák résztvevői bizonyítékot szolgáltattak arról, hogy a boldogulásba vetett hittel hajlandók fáradságot és időt nem kímélve, tetemes anyagi áldozatot is hozni az üdvözülésért. Tulajdonképpen csak a reményben bízhattak, ám ez is elég volt nekik, mert csaknem valamennyien keresték a kiutat helyzetükből. A zarándoklatokon a hiszékenység és az egyház szolgáinak - a manipulációk terén érvényesíthető - tehetsége találkozott egymással. Az emberek csoportosan látogatták az egykori és eljövendő csodák szent helyeit, olykor hatalmas távolságokat téve meg. A többség gyalogolt, de életében egyszer mégis vállalkozott a megpróbáltatásokban bővelkedő útra. Bár a zarándokok spirituális célokat akartak elérni, megpróbáltatásaik következményei nagyon is evilágiak voltak. Egyházi emberek prédikációi, vendégvárása, ajándékai és a mindenütt mindenhez társuló haszonszerzök kereskedelmi vállalkozásai valóságos nemzetközi vásárrá avatták a szenteskedők sokadalmát. A viaszból öntött