Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa a 13-15. században

prosperált, újabb területeket hódított meg, és csaknem mindenkinek jutott a termésből. Jelentős fordulat mégsem következett be sorsukban, de egyelőre azt senki sem észlelte, hogy végzetes fordulat következett volna be sorsában, mert nem pusztította el őt sem a gazdaság, sem a társadalom válsága. Mindamellett sokan ismerhették meg az életvitelüket megzavaró tényezőket is. A bőség, illetve az ínség váltakozva cserélt helyet a középkor végének keletközép-európai történetében. Hol javult, hol romlott a kisemberek helyzete, miközben lépésről lépésre haladtak előre, s megemelkedett életszínvonaluk. Nehézségeik abból származtak, hogy el kellett viselniük a bőség és az ínség közötti ingamozgás következményeit. Bár nem éltek állandóan létbizonytalanságban, de napjaik mégsem teltek nyugodtan. Nem tudták, mikor és hol fenyegeti őket veszély. A természet és a társadalom egyaránt beárnyékolhatta mindennapjaikat. Rossz termések, árvizek és más elemi csapások sújtották őket. Egyéb tényezők is veszélyeztették a törékeny békét. Háborúk söpörtek végig rajtuk, és szenvedniük kellett különféle járványoktól is. A gazdaság haladása azonban időnként helyreállította az egyensúlyi állapotot. Megszületett és általánossá vált a jobbágygazdaság, ami stabilizálta a föld népét és - elődeikhez mérten - érdekeltté tette az embereket a javak előállításában. A teljesítmények grafikonja azonban most is hullámvonal, aminek az az eredménye, hogy a korszak írásos emlékei többnyire csak a bajokat és a panaszokat örökítették meg. A középkori állapotok a kortársakat nem emlékeztették azokra az életkörülményekre, melyekről unos-untalan hallhattak a papok prédikációiban, a középkori magántörténelem közege nem lehetett hasonlatos a „paradicsomhoz". A „mennyek országa" kárpótlásnak szánt ígéret, ellenében a földi valónak. De mint minden társadalomnak, nekik is végigvonultak történelmükön a reálfolyamatok. A mindenhonnan őket ért pusztítások ellenére mégis egyre többen lettek. Természetes szaporodásuk pótolta, sót meghaladta az elhalálozók számát. A demográfiai mérleg változásához Keletközép-Európában a még jobbára felderítetlen biológiai okokon túl elsősorban - a kor nyelvén szólva - a vendégek (hospites) telepítési akciói járultak hozzá. Ujabb és újabb csoportok érkeztek az Elbától keletre és megszállták a még lakatlan tájakat. Fogyott az erdő, szikkadt a mocsár. Sokasodtak a falvak. Kiterjedt a kultúrtáj. Ugyanakkor más irányból még mindig tartott a sok ezer éves história: a pusztítás lovasai törtek rájuk, a sztyeppe (talán utolsó) népvándorlás kori hulláma ekkor zúdult végig Keletközép-Európa nagy részén. Különféle törzsek lovas seregei törtek be a Kárpát-, a Morva-, a Cseh-medencébe, a mai Lengyelországban csaknem a tengerpartig jutottak el. Ezek a támadások már korábban megzavarták az életet ezeken a tájakon, de egy részük végzetes tragédiát talán mégsem okozott. Akkoriban a népesség 10-11 millió főről 14-15 millióra növekedett. A gyarapodás lassúnak tűnik, a természet sorompóit csak lépésről-lépésre haladva sikerült keleti irányba tolni. Keleten több megpróbáltatás várta őket. Kelet-Európában számos tényező akadályozta az élet folytonosságát. Hiányoztak a távlatok és a biztos alapok az életből. Néhány emberöltő alatt felépített rendszerek omlottak össze gazdaságuk tartószerkezetének fogyatékosságai miatt. Különféle rablóbandák támadásainak is ki voltak téve. A nomád törzsek hódításai váratlanul semmisítették meg a paraszti hangyaszorgalom eredményeit. Bár a családi gazdaságok szervezetei rendre megújultak a 12-14. században, de nem gyarapodtak és ezért a parasztok nem is jutottak át abba a tartományba, ahol a szántóföldi növénytermesztés biztosítja élelmiszerkészleteiket. Összehasonlítva a Nyugat- és Közép-Európában tapasztalható változásokkal, Kelet-Európáról elmondható, hogy itt a paraszti népségből nem lett jobbágyság. A pásztorok sem veszítették el az állatvagyonra