Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

égessék a tüzet tápláló fahasábokat. Arra törekedtek, hogy egy viszonylag tiszta levegőjű helyiséget alakítsanak ki lakásukban. Az ilyen ház kivitelezését már nem lehetett barkácsoló-munkával megoldani. Kőművesek, kályharakó fazekasok, ácsok közreműködésére volt szükség, akiknek fáradozásait díjazniuk kellett az építtetőknek. A házépítés a rokoni-szomszédi segítségből pénzigényes beruházássá vált. A divat alkalmazásához szükséges néhány újítás az Alpoktól délre húzódó völgyekből és az Alpokból érkezett, és mindenekelőtt a várakban épített lakótornyokban terjedt el. A divat képviselői araszolva haladtak. Az ezredfordulót követő két évszázadban még széles körben nem igényelték a kéményt és egyáltalában a füstelvezetést. Noha az Elbától nyugatra elterülő tájakon sok toronyházat építettek a nemesek, Keletközép-Európában közülük csak néhányan emeltek lakótornyot (és inkább csak a 13. század után). A mediterrán világban kialakult alaprajzi elrendezéshez azonban ők is ragaszkodtak. Finnországtól Magyarországig látható, hogy a kőből rakott épületekben megtartották a lakóház kiosztásának szabályait, miként ez szokásos volt Nyugat- és Közép-Európában. A Cseh-medencében is több épületmaradvány bizonyítja a divat terjedését, de Lengyelországban már nincsenek monumentális emlékmüvek. A dél- és közép-európai szokásoktól eltérően a fallal védett városokban ritkán állítottak tornyokat. Az Alpoktól északra emeletes lakóházakat akartak építeni maguknak a városi gazdagok, nem erődítményeket. Ismereteik azonban nem engedték meg, hogy messze eltávolodjanak a komor, sötét és hideg otthonok építésének hagyományaitól. A vidéki nemesi rablófészkekhez képest a városi lakóépületek a 13-14. századig Nyugatés Közép-Európa városaiban aligha voltak kényelmesebbek. (Keletközép-Európában hiányoznak az általánosítható tapasztalatok, de tekintve, hogy a középkori kultúra megkésetten bontakozott ki ebben az övezetben, aligha kell más megoldásokra következtetni.) Mindössze nagyobb ablaknyílásokat hagytak a falban, hiszen a támadók nem tudták nyilaikkal átlőni a városfalak és az emeletes ház közötti távolságot. A házakban nélkülözték az elemi higiénés berendezéseket, nem volt vízvezetékük, és egyedül a falon hagyott nyílás előtt guggolva vagy a ház udvarán ásott gödör mellett könnyebbedhettek meg. Közkutakról hordták a vizet. A komforthoz szükséges berendezések alkalmazása és a lakóház alaprajzi elrendezése mediterrán mintákra emlékeztet. A 13. század óta a városi házak közül néhányat az Itáliában látottak nyomán építettek fel. Kinyitva a ház kapuját, egy folyosóra léphettünk, amely mintegy a ház tengelyeként épült meg és mindkét oldalán voltak a ház helyiségei (Mittelflurhaus). Az egyik oldalon a háziúr lakása (lakókonyha és alvókamra), a másik oldalon a cselédek hálókamrája és egy istálló. Az utca hosszában 18-20 m (60 láb). A célszerű alaprajzú építkezés az Alpokon átvezető utak mentén gyarapodó városokon át terjedt nyugatra. Kisebb-nagyobb átalakításoktól eltekintve mindenütt felismerhetők Közép- és Északnyugat-Európában. Az épülettípust itáliai és Rajna-völgyi bevándorlók honosították meg a Cseh-, a Morva- és a Kárpát-medence néhány városában is. Budán (Ofen) itáliai és német betelepülők révén épültek az új házak közül az elsők. Közülük több mint száz azonosítható középkori épületre bukkantak az építészettörténészek. A Keleti-tenger mellékén épített házak alaprajzilag hasonlók ugyan, de - feltehetőleg a kicsiny telekméretek miatt - a folyosónak csak egyik oldalán voltak lakóhelyiségek. A telkeket akkor mérték ki, amikor még kisebb alapterületű házakat volt szokás építeni. A kis telekméret kikényszerítette az emeleteket. Történetesen Lübeckben már a 13. században több szintet is építettek a korábbi falakra, sőt a régészek feltárták egy Fachwerk-ház maradványait is. Megállapíthatták, hogy az emeleten rendezték be a szobát, amelyet szemeskályhával fűtöttek.