Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

Más problémákkal is meg kellett birkózniuk a középkorban élőknek. Számtalan előre nem is látható akadály tűnt fel, amelyek lehetetlenné tették sorsuk folytonosságát. Ráadásul nem akadt senki, aki kiötlötte volna az ilyenkor szükséges áthidaló megoldásokat. Bár a változatlanság a nyugalom látszatát keltette, de a mindennapi tapasztalatok ennek az ellenkezőjét sugallták. Egyik napról a másikra éltek, hiányoztak az általuk belátható távlatok, életvitelük kicsinyes lett és a félelem hatotta át. A romos városoknak ugyancsak megfogyatkozott a lakossága minden egyes provinciában. Végül is azokról, akik megmaradtak, döntött a történelem. Az ókori városok épületállományának egy részére senki sem tartott igényt többé. Hozzászoktak ahhoz, hogy szegényesebben kell élniük. Nemsokára azonban új helyzettel kellett szembenézniük. Már nem a múlt kísértett, a jelen kihívásai adták fel a leckét őseinknek. Megváltozott életkörülményeik között tudniillik másként alakult a lakosság szocializációja. A középkori városokat nem lepte el a bérkaszárnyák végtelen labirintusaiból napfényre jutó proletárhad, nem koncentrálódott a sötét és büdös épületekben az a csőcselék, amely csakhogynem egyedül befolyásolhatta az antik civilizációk sorsának irányválasztását. Még az egykori főváros társadalma is átrétegződött. A császárkori Rómában minden negyedik ember rabszolga volt. A középkori városokból azonban hiányzott a rabszolgahad, aminthogy ismeretlen volt az antik szegénység, az ingyenélő polgárok mindig zúgolódó, elégedetlenkedő tömege. Majdhogynem minden család a maga házában lakott a középkorban. A bajok nem a telekkönyvek lapjain fedezhetők fel, hanem a házak épületminőségében. Kicsiny alapterület, a komfort szinte teljes hiánya jellemezte ezeket a „családi házakat". A középkor második felére azonban sikerült kitermelni a városlakók soraiban a szegénységet, akik nem a maguk, ellenkezőleg, munkaadójuk házában tengődtek. A korai középkor városainak szociális közegében ez a társaság még ismeretlen volt. Akkoriban szegények voltak mindannyian. A korai középkor városlakója egy lepusztult Európa emlékeiben lakott. Többsége élősdiként tengette életét. Idővel csupán a néhai otthonok köveit termelte ki az, aki egy új házat akart emelni a romok helyén. Egyszersmind megváltozott a gazdaság szerveződése. Midőn újraéledt az ipar és a kereskedés, a kezdetekhez tértek vissza, a gazdaság családi vállalkozás lett. A középkori értékfelhalmozás kisszerűsége abból adódott, hogy ebben a gazdaságban úgyszólván senki sem támaszkodott a külkereskedelemre, a kalmároknak kicsiny volt a mozgásterük. Az iparosok szolgáltatásait jószerével néhány kilométeres körzeten belül lakók vették igénybe. Az itáliai selyem, a flandriai posztó kivételszámba ment az árulistán. A lakosság életminőségének emelkedése azonban ekkor sem az unikális teljesítményeken alapult. A hűbéri hatalmak nem gyarmatosítottak, az értékfelhalmozás mértéke meg sem közelítette az antikvitásban elért teljesítményeket, a középkori városok nem tudták volna eltartani az antik városokra jellemző hatalmas proletársereget. Mindamellett nyilvánvaló, hogy szegény ember most is akadt szép számmal, de másként illeszkedett a társadalom átrendeződött szövedékébe, mint ahogyan az valamikor, az antikvitásban történt. A középkori városokban csaknem minden polgár családi házában lakott. Miután a családi keretben űzött kereskedés és ipar feltételei az antik gazdaság összeomlását követően századokon át majdnem változatlanok maradtak, sokan a városlakók közül kénytelenek voltak majd egy évezreden át nemcsak rendben tartani családi házaikat, hanem ezekbe a kis alapterületű épületekbe beköltöztetni cselédeiket, iparossegédeiket, rendszerint azok családjával együtt. A középkor második felében a városi házak elviselhetetlenül zsúfoltakká váltak, a bennük lakók megtöltötték, majd szétfeszítették a tágulni aligha