Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

majd egy részük továbbvándorolt. Zömmel ők voltak Erdély bányavárosainak középkori telepesei. A későbbiekben, konjunktúrák idején soraik feltöltődtek helybéliekkel, bár az etnikai különbségek miatt mindenütt kaszt-szerü csoportok és gettók alakultak ki. A középkori Magyarországon a telepes bányászok először az Érchegységben jutottak munkához. Idővel sokan költöztek tovább, újabb nemzedékek rajzottak ki a már megszállt bányavidékekről is, végül eljutottak a Balkán-félszigetre, legdélibb övezetük a Sztára Zagora - általuk kialakított - bányaövezete lett. Mindamellett a gazdaság húzóágazata a kereskedelem maradt. A kereskedelem egyrészt a Keleti-tengertől délre mozgatta meg az embereket, másrészt a mai Szlovákiában (Zipserland) és Erdélyben, ahol (Hermannstadt, Schessburg, Kronstadt, Klausenburg stb. lakóinak szorgalmával) a közép-európai áruforgalmat összekötötték Levante távolsági kereskedelmével. Kikötők és hágókon átvezető utak kereskedelmi kapui gyarapodtak a középkori századokban. A szállítóeszközök technikai fogyatékosságai folytán - a korábbi gyakorlatnak megfelelően - elsősorban a vízi útvonalakat hasznosították. Ennek lehetőségei azonban ugyancsak korlátozottak voltak. A Keleti-tenger mellékén a Német Lovagrend hódított és egy sor várost alapított (Graudenz, Elbing, Königsberg stb.). A lovagok élvezték az Északi-tenger melléki városok tanácsainak anyagi támogatását. A Duna, az Elba, a Visztula stb. forgalma viszonylag jelentősebb szerepet játszott a középkori gazdaságban, mint a folyamhajózás napjainkban. A mai Lengyelországban és a Baltikumban a folyó menti övezetekben létesített gazdaságok bekapcsolódtak a középkori csereforgalomba. Persze ezek a fejlemények sem előzmények nélküliek. Keletközép-Európában a városok helyén voltak korábban is kereskedőtelepek: Opole, Wolin, Gnesen, Prága, Hradistko, Nyitra, Esztergom, Pest, Pécs, Székesfehérvár stb. Többségük poros utak kereszteződésében fejlődött. Ezeknek a településeknek a lakói valamilyen törzsfőnök székhelyét változtatták a külkereskedelem csomópontjává. Néhány település már a római időkben is forgalmi állomásként funkcionált. A kereskedelmi forgalom csomópontjainak többségéből az idők folyamán hercegi központok fejlődtek, ahol otthonra talált az egyház is, másrészt befészkelte magát a tartósan megtelepedni szándékozó, távoli szülőhazájából ideköltöző kereskedő (és mellette az iparos) is. A lakosság csoportjainak összetétele mindenesetre jócskán megváltozott, tagjainak száma pedig sokszorosára nőtt. Mégis - minden látszat ellenére - alig javult a távolsági kereskedelem teljesítménye, ez az ágazat csak a középkorban vált hatékony városalakító tényezővé. A kikötővárosok lakóinak száma olykor tízezer fölé emelkedett, a kontinensen belül legfeljebb háromnégyezer lakosú városok voltak. Többségük azonban mindössze néhány száz lelket számlált. A helyi áruforgalom mérsékeltnek bizonyult. Jelentős városok csak a tengermelléken szabályozták a gazdaság haladását. Az urbanizáció szilárd, máig teherbíró alapjait Keletközép-Európában mindenekelőtt a Keleti-tenger mellékén rakták le. Rostock, Stettin, Danzig stb. lakói összeköttetést teremtettek Kelet és Nyugat között. Az Északi-tenger kikötővárosaival ápolták kapcsolataikat, mintegy azok meghosszabbított karjaiként Észak- és Északkelet-Európa ritka nyersanyagait (pl. Észak-Oroszországból szőrméket, nemesfémeket, a baltikumi borostyánt, Svédországból származó kovácsolt vasrudak félkész áruját) adták el Nyugaton és ahol csak lehetett. Keleten - egy 13. században gyorsan elterjedt holland találmány hasznosítása révén - sózott heringet árultak. Ugyanide flandriai posztót szállítottak minden mennyiségben, noha a parasztok egyelőre még nem kapcsolódtak be az áruforgalomba. (Később Galíciában a hordós hering neve hollandi hal lett, Magyarországon pedig ruszli, azaz 'orosz hal'. Itt mindent, ami keleti eredetű volt, orosznak véltek.)