Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

ekkor még sok paraszt szántott szimmetrikus vasú ekével. Kétökrös parasztok voltak, akik társultak, ha úrdolgára mentek szántani, s ilyenkor az uraság ekéjével dolgoztak a major szántóföldjein. A Cseh-medencében és Magyarországon, meg Erdélyben a lejtős hegyoldalakat olyan szimmetrikus (illetve aszimmetrikus) vasú ekével szántogatták, amelyeknek a kormánydeszkáját, ha a parcella végére értek, megfordították, hogy az eke által vetett barázda az előbbi szántásnyomhoz igazodjon. Bár főleg hússal, hallal és zöldséggel, korántsem cereáliákkal fedezték élelmiszerszükségleteiket, azon voltak, hogy növeljék a gabonafélék választékát. Már évezredek óta termesztették a búzát és az árpát, sőt kedvelték a rövid tenyészidejű - mindenekelőtt az irtásgazdaságban bevált - kölest. A Keleti-tengertől délre a választékot kiegészítették a bronzkorban domesztikált rozzsal és zabbal. (Az utóbbiak eleddig gyomnövények voltak.) A választás azért esett rájuk, mert a hideget jobban tűrték, a középkorban meg is hódították a köztermesztést. Nyomulásuk Északnyugat-Európában kezdődött el már a korai középkorban. A nyomásrendszer alkalmazása kedvező terepet biztosított az alacsonyabb sikértartalmú kalászosok termesztésének, a kultúrák terjedését elősegítette a határhasználat és a rendszer előnyeit, ha a sorrendet megfordították, szintén élvezték. A klíma változásai befolyásolták a kultúrák szelekcióját. A 14. századi hideghullám kedvezett az északi eredetű gabonaféléknek. Bizonytalan volt a jövő, a parasztok pedig biztonságban akartak élni, gondoskodni a betevő falatról. Elegyesen vetették a rövid és hosszabb tenyészidejű, csapadékosabb vagy melegebb nyarakhoz alkalmazkodó fajokat. Ez a szokás a kontinentális Európában csaknem mindenütt bevált. 1 3.6. A VÁROS ÉS LAKÓJA: A POLGÁR A városok eredetileg kereskedőtelepek voltak, amelyek az úthálózat csomópontjain épültek. Aki itt lakott, jelentős kockázatot vállalt, joggal félhetett attól, hogy kirabolják, sőt akár meg is ölik. A városlakók megpróbáltak védekezni. Kezdetben magaslatokra, dombtetőkre építkeztek, árkokat ásva, sáncokat emelve óvták életüket és vagyonukat. A meggazdagodás és a túlélés reménye éltette őket. A klánrendszerben és a hűbéri rendben nem kellett dolgozniuk a nemzetségfő vagy a hűbérúr gazdaságában, a neki lerovandó adót sem személyenként vagy családonként fizették, hanem köztestületileg. A városlakó szabadabb társadalmi helyzetű volt, kötöttségektől mentesebb életet élt a parasztnál. A kereskedők szomszédságában néhány iparos is meghúzódott, számuk idővel gyarapodott, mert egyre többen tartottak igényt termékeikre, melyeket többnyire a kereskedők közvetítettek a vásárlókhoz, vagy az iparosok maguk házaltak velük. Mindezen jövedelmekből a város kegyura, a hűbérúr jövedelmet élvezett. A legtöbb jövedelmet a legfőbb földesúr, az uralkodó takaríthatta be. A legnagyobb városok a „királyi" városok voltak. 21 Arnold, 1980., Blicke, 1977., Blicke, 2003., Cipolla-Borhardt, 1971., Dubym 1981., Feilzer, 1971., Friedberg, 1946/1—

II-, Gelis, 1980., Gillis, 1980., Gieysztor, I960., Grodeczki, 1949., Guidon, 1958., Hauptmann, 1928: 386-413., Heckenast, 1970., Hoffmann, 1998., Koerschell, 1968., Kötschke-Ebert, 1944., Krader, 1960: 76-90., Kuhm, 1973: 1-112., Perrin, 1955/3: 213^15., Rösener, 1982/a: 147-84., Rösener, 1982/b: 117-48., Rösener, 1983., Rösener, 1992., Rösener, 1993., Rubcov, 1963., Tschan, 1935., Zaborski, 1930.