Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Mindennapi történelem az ütközőzónában
ból nagyot ugrani a távoli múltba - ez a néprajzos feladata. Aki néprajzi módszerekkel kultúrtörténeti tablót fest, lemond a háttérben meghúzódó okok feltárásáról és többnyire arról is, hogy ábrázolja a nemzetközi összefüggések kölcsönhatásait. Még mentsége is lehet, ha felismeri tévedéseit. A szembeötlő tények és a rejtett okok közötti különbségtétel valamennyi tudományban központi feladat, amely a tévedések korrekcióján át vezet a felismerésekhez. A kutatónak azt kell tapasztalnia ugyanis, hogy régebben a kisemberek közül sokan meghaltak másokért, de még azt sem tudták, kiért kell áldozatot hozniuk, az egyszerű emberek tehát - noha névtelen hősök lettek valamelyik háborúban, ám mielőtt búcsút mondtak a való világnak - csak kevesen állíthatták magukról, hogy kiemelkedtek volna társaik közül. A kutatók többsége tehát megelégedett azzal, hogy a kisembereket tömegnek, a múltat sötét masszívumnak tartsa, elfogadta azt a tételt, hogy a kevesek által leszólt, sőt megvetett tömegből senki sem magasodott fel. A kisemberek mindössze elvegyültek. Nem váltak ki, legfeljebb a középszer jutott nekik osztályrészül, jóllehet rajtuk múlott minden, mert ők voltak többségben. A figyelem ennek ellenére ritkán fordult feléjük. A történelem színpadán nem ők voltak a főszereplök, de mégsem a statiszták közül kerültek ki. Ezeknek az embereknek a feladata volt, hogy látványos tetteket hajtsanak végre, politikát csináljanak, amit az tett lehetővé, hogy ezenközben kortársaik eltartották őket. A modern világban, aki tudományt, politikát, ideológiát csinált, a kevés kivételt leszámítva, nem is akarta tudomásul venni, hogy milyen a kisemberek helyzete. Közömbösek voltak aziránt, hogy miként megy a sorsa a kisembereknek a jelenben, és az se nagyon foglalkoztatta őket, hogy miként alakult a múltban. A historikusok régebben nem is óhajtottak értekezéseket írni a kisemberek maguk formálta életkörülményeiről. A 19. század végének történetírói közül néhányan ezt mégis megtették, jószerével Jacob Burhardt (akkor már mintegy fél évszázaddal korábban tett) kezdeményezését követve. Ezzel megszületett a művelődéstörténet, amelyben a kultúrát sikerült elválasztani gazdasági alapjától. Ez a gyakorlat azonban megszakadt, de végül is a két világháború közötti modern társadalom születésekor felszabadult rengeteg energia, s ezek révén fordulat következett be. A kisemberek sorsa kezdte érdekelni a történetírókat. A szociológia, a néprajz, a történeti földrajz eredményeit többen megszívlelték és alkalmazták a tanulságokat, ha történelmi tablót festettek. Ezt a fordulatot elsősorban franciáknak és angoloknak köszönhetjük. Néhányan szakítottak a szakma hagyományaival. Az elmúlt két emberöltő során divat lett azt állítani, hogy a kisemberek életkörülményeinek bemutatása nélkül senki sem festhet hiteles képet a múltról. A néptömegek csinálják a történelmet, mondják sokan és le is írják nem csak tételüket, hanem okfejtenek, el is mondják, mivel támasztották alá következtetésüket. Se szeri, se száma a kisemberek múltbeli állapotáról írott értekezéseknek, amelyeknek rendszerint van egy közös vonása: a szerzők végkövetkeztetéseikből visszakanyarodnak a jól kitaposott ösvényre és újfent megmagyarázzák a politika eseménytörténetét. A történelem alfája és ómegája a legtöbb történetíró számára még mindig a politika. A történetíró módszertani problémái és félreértései rendszerint abból adódnak, hogy a politikai élet szereplőinek működését pontosan lehet adatolni, a kisemberekét viszont nem. A szürke hétköznapok hősei alig hagytak maguk után nyomot, vagy ha észrevehetőt tettek, emlékük azóta elmosódott, nem tehetünk mást, be kell érnünk sejtésekkel. A köznép önmagáról ritkán beszél, róluk se sokan és ha igen, többnyire felületesen. Egészen más a helyzet az elit múltjával. Az elit csinálja a politikát, sok történetíró szerint magát a történelmet, elég megírni a politikai történet eseményeinek krónikáját.
