Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

A római provinciákban megépített vertikális vízikerekek továbbra is forogtak a kora középkori Itáliában, Dél-Franciaországban és az Ibériai-félszigeten. Elsősorban a városi vízellátást szolgálták. Az Alpoktól északabbra azonban már csak a malomiparban hasznosították ezeket a találmányokat. A középkori műszaki kultúra szegényebb volt ókori előzményénél. Keletközép-Európába csak a malomművek révén jutott el a vízi energiát hasznosító találmány. Itt nem öntöztek, ha egyáltalán vezetéket építettek, az ivóvízellátás gondját akarták megoldani, és ilyenkor még mindig az ókori műszaki újításokat hasznosították. (Vagy ami a leggyakoribb volt, kutat fúrtak, forrást foglaltak.) Az antik civilizációval ellentétben, a bőséges ivóvíz-ellátás és a szennyvízelvezetése jóformán ismeretlen volt az Alpoktól északra létesített középkori városokban. A polgárok közkutakra jártak ivóvízért. Mindössze néhány kolostor, vár és kastély lakója élvezte a vízvezeték előnyeit, mert épületeikbe bevezették valamelyik közeli forrásból a folyóvizet. Fenyőtörzseket fúrtak meg vagy henger alakú cserepeket illesztettek össze, de ez a megoldás kivételes teljesítmény ez idő tájt, hiszen nagyon költséges volt. A szegénység társul az igénytelenséggel. A higiéné színvonala alábbszállt. Jó, ha valamely épületegyüttesben árnyékszék és pöcegödör egészítette ki a középkori architektúrát. Szerény teljesítmény. Az antik városokban magasabb életminőséget biztosítottak a lakók többségének, mint a középkorban. Az ókori romokból szennyvízcsatornákat tárnak fel a régészek. Az antik városlakók életkörülményeivel összehasonlítva a középkoriakét, megbizonyosodhatunk arról, hogy elődeink zöme városon és vidéken egyaránt nélkülözte a higiéné elemi szolgáltatásait. Kivált a falusi népség hiánygazdaságában elképzelhetetlenek a komfortnövelő beruházások. Enni azonban kellett. A vertikális vízikerekű malom a Mediterráneum városaiból és majorjaiból terjedt észak felé. A római mérnökök az 5. században hajóra szerelték a vízimalmot, miáltal egy mozgatható gépezethez jutottak. A hajómalmok Nyugat- és Közép-Európa városlakóinak ellátásán is javítottak a középkorban. Kelet-Európában csak az újkorban működött a nagyobb folyókon. Az első - vertikális vízikerékkel felszerelt - gépezeteket alkalmasint kolostorokban építették fel. A malomkerék folyamatos vízellátásához nagyobb víztömegre volt szükségük. Gátakat építettek, elrekesztettek egy malomtavat, tulajdonképpen egy duzzasztóművet létesítettek. Fából, fonott vesszőből és földből rakták a gátat. Egy (a 13. század óta alkalmazott) elmés szerkezet segítségével, tetszőleges magasságban állítható zsilipkapu segítségével annyi vizet engedtek a kerékre, amennyit jónak láttak, és a vízfolyam szabályozható tömege, megforgatván vízikereket - egy fogaskerék-áttétel segítségével - mozgásba hozta a gépezetet. A vállalkozásban közreműködő parasztok ingyen dolgoztak, hiszen szolgák, majd későbbeni kollégáik jobbágyok voltak. A két csoport jogállása között lényeges eltérés mutatkozott. Az utóbbiak örökíthették és örökölhették a jusst. A szolgák egy vérségitelepülési szervezet közösségében éltek, szolgáltatók csoportját nem családonkénti bontásban tartották számon a földbirtokosok. Településenként épültek ki a parasztközösségek és a földesurak közötti kapcsolatok. Ha több birtokos volt a faluban, a parasztok családfőit név szerint elkülönítve egymástól vették számba, elősegítvén a közösség szétdarabolódását. A jobbágyi állapotban az eredetileg vérségi szálakkal összetartott közösség szétesett. Családonként kötődtek a parasztok földesurukhoz. A középkor második felében már mindenütt jobbágyok végezték - hűbéri szolgáltatásként - a beruházásokkal kapcsolatos földmunkákat. A földesúr, másfelől az ingyenmunkás paraszt teremti meg az energiaszolgáltatás előfeltételeit, és végül az úr fogad egy szakiparost, aki megépíti műhelyét, majd üzemelteti a malomgépezetet. A korszak energetikai újításainak előfeltéte-