Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

3.2. FÖLDRENGÉS ÉS ERÓZIÓ A GAZDASÁGBAN A szerzetesek, ahol időszerűnek vélték beavatkozni a gazdaságba, átszervezték a termelést, belterjessé tették a mezőgazdaság munkakultúráját, sőt ennél többre futotta erejükből: ők hasznosították először az ipar csaknem minden ágazatában az elemi energiaforrásokat. A kolostori üzemekben munka- és erőgépeket alkalmaztak, megváltoztatva a patakvizek hozamának felhasználását és ennek révén a helyi munkakultúrát. A szerzetesek elindították a mezőgazdaság és az ipar korszakalkotó változásait. Mindamellett ájtatoskodniuk kellett, adminisztrálták az uralkodót és néha (legalábbis főnökeiknek) kötelességévé tették, hogy beálljanak a csatasorba, a középkori előkelőségek sorát gyarapítva részt kellett venniük katonai vállalkozásokban. Ugyanakkor valamennyi kortársuknak ügyelnie kellett arra, hogy három feladatot sikeresen oldjon meg élete folyamán: imádkozzon, harcoljon és dolgozzon. De a program hiányosan, mindössze teoretikusan sikerült. A valóságban beérték a jóval egyszerűbb megoldással, szelektíve érvényesítették képességeiket, három nagy társadalmi csoportba tömörülve tekintették a hozzájuk tartozók életcéljának a felsoroltakat. A társadalomban tehát újszerű munkamegosztás alakult ki. Közkeletű megnevezés szerint az imádkozok (oratores), a hadfiak (bellatores) és a dolgozók (laboratores). A régi törzsi elit számára nem volt idegen a hadakozás, nem húzódoztak fegyvert ragadni. A katonaállítás ősi mechanizmusa a despotikus rendszerekben szinte változatlanul élt tovább. A pásztortársadalmak életmódja kifejezetten megkönnyítette a harcoló seregek szervezését. A mongolok például 1245-ben, 1257-ben és 1274-ben népszámlálást hajtottak végre, hogy minden tíz férfi után egy újoncot állítsanak a seregbe. (A tizedelés különféle civilizációkban az adó kivetésének stb. ősi eljárása volt.) A faluközösségekben kiválasztották az általuk igényelt férfiszámot és a közösség lerótta tartozását. Ugyanígy kezelték a javak természetbeni adóját. A közösségek adóztak. A közösséget alkotó kisemberek - miként régen, most is - látástól vakulásig dolgoztak. Az uralkodó és az egyház saját tulajdonában álló gazdaságokat tartott fenn és a közösségeket arra kötelezte, hogy gazdaságaikat munkaerővel lássák el. Ugyanígy tettek a világi földesurak is. A papok ráadásul térítettek és ájtatoskodtak. Elmondták a koronként átalakított szabályok szerint megújított liturgikus szövegeket, miközben módosítottak a szertartásokon is. Az elöljárók a papi szervezeteket hierarchikusan tagolták és nagyon gyorsan sikerült merevvé tenniük. A tulajdonviszonyokat tekintve többféle szerveződést működtettek. Az egyik a király, a földesúr és az egyházi elöljáró által megtestesített, másfelől a neki alárendelt köztulajdon volt. A köztulajdon faluközösségek által elfoglalt birtoktestekből állt. A faluközösség családokból állt, amelyek számát a terület eltartó képessége szabályozta. Ha többen voltak, a felesleges népességnek el kellett költöznie. Özönvíz előtti technika, de Oroszországban még a 18-19. században is éltek vele. A közösség örökölte ősei földjét, a közösséget alkotó családok azonban nem örökíthették leszármazottaikra a nekik juttatott földet. Ebben a kiváltságban csak az elit tagjai és a hozzájuk sorolható intézmények (kolostorok, püspöki hivatalok stb.) részesültek királyi adományként. A feudális magántulajdon nem az ősi faluközösségi rendszer szülötte. Kompromisszum. A tulajdonlás új formája, mely lassanként kiterjed a parasztokra is. Keletközép-Európába nyugati gyökerű intézmények vezették be, Keletközép-Európát karéjban szorították azok a társadalmak (Kelet- és Délkelet-Európában), amelyekben nem tudták érvényesíteni a modern időkig a föld magántulajdonának intézményét. A faluközösség nagy tartománya,