Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században
is látogatható templomok az itáliai és a német nyelvterületről érkezett egyházfiak és köztük az építészek működését látszanak bizonyítani. A kolostorok nemcsak a papok otthonai voltak, a többséget alkotó laikusokkal együtt száz-százhúsz testvér vagy nővér élt falaik között, mert a lakók majorokat és ipari üzemeket működtettek. A templom, a hálóterem, az ebédlő, a konyha, a gyengélkedő és nem ritkán a fogda, valamint a gazdaság mindmegannyi létesítménye alkották valamennyi rendház épületegyüttesét. A kolostor nem unikum. Minden egyes rendház egy nagy - nemzetközi - intézményhálózat része volt. Lakói a társadalom valamennyi rétegéből, foglalkozási csoportjából származókkal gyarapították taglétszámukat. A laikusok túlnyomó többsége eredetileg a földből élt, az írástudók nemkülönben. Az utóbbiak azonban azért kerültek a falak közé, hogy családjuk elkerülje az örökösödési pereket. Volt persze egy menekülési útvonal, ahol a vagyont át lehetett menteni. Ha a család magvaszakadttá vált, nemcsak a szerzetesnek állt fiúutód része lett papi birtok, tulajdonlásának jogai részben vagy egészben az egyház anyagi helyzetét javították. A papok - a társadalom fenntartásához szükséges házasság és család intézményét nem tűrve meg saját szervezetük működésében - ellentmondtak a feudális rend szabályainak, mégis ők szereztek elsősorban érvényt az írott és íratlan szabályoknak. A kolostorok a bennük érvényesített (alapvető) ellentmondások révén, a tulajdonlás energiaforrásainak hozamaival képesek voltak áthatni az egész gazdasági-szociális rendszert. Bonyolultan ható ellentmondásokra épültek nemcsak gazdaságilag, hanem spirituálisán is. A barátok evilági küldetésüket azért hajthatták végre, mert mindenkit meggyőztek arról, hogy kizárólag az egyház képviselői létesíthetnek és ápolhatnak kapcsolatokat a földiek és az égiek, a még élők és az üdvözültek között. A rituálé segítségével oldották meg feladataikat, a meggyőzés színhelye mindenekelőtt a templom volt, a középkor legigényesebben megalkotott épülete. Számtalan változatát minden településen megépítették. Templomok fából, kőből és téglából jelezvén a környezet sikeres felhasználásának és a jövőbe vetett hit tartós érvényesíthetésének vágyát. A legfontosabb épület egy jókora csarnok volt valamennyi templomban. A kolostori templomokat olyan mesterek tervezték, akik több építkezést is müvezettek. Sokszor a mesteremberek egy része is több templomépítésben vett részt. Az igénytelenebb kivitelű feladatokat helyi és környékbeli emberek oldották meg. A mérnökök és a szakiparosok egy részének utazásai révén nagy távolságokra terjedtek a különféle műszaki megoldások és hozzájárultak a regionális stílusjegyek kialakulásához. Az építményben alkalmazott műszaki és művészi megoldások követendő például szolgáltak a helyi lakosság körében. Egy-egy templom tetőszerkezetének ácsolata még a csűrök gerendaszerkezeteiben is felismerhető. A kiemelkedő szakrális építmények alapterülete 10x70-5x20 m, a tető gerincmagassága nem haladja meg a 20 m-t, a torony legfeljebb 40 m, de a középkor derekán 100 m rekordmagasságot is elértek egy városi dóm építésekor. A középkorban tehát növelték a méreteket. Változtattak az alaprajzon, hogy szélességében bővítsék az építményt. Volt, amelynek tömegében egy nagyobb csarnok mellett két kisebbet építettek és a három „hajó" között a falat oszlopokkal helyettesítették. A falusi templomocskák szegényesebbek a városi és kolostori épületeknél. Kezdetben (kellő statikai tapasztalatok hiányában) vastag falakat, kis ablakokat és félköríves boltozatokat emeltek. A tetőszerkezetet és az épületbelsőt olykor nem is tagolták, mindössze csak egyetlen nagyobb belső teret alakítva ki, majd az oldalfalakra fektetett gerendákra pallókat helyeztek, ekkor egy álmennyezettel kettéválasztották az épület belsejét. Minthogy a mellékhajók alacsonyabbak voltak, a magasabb és alacsonyabb falakon kis ablaknyílásokat hagytak, hogy természe-