Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa népessége a 6-9. században
A sztyeppén élő pásztorok szállásait is néhány család építette fel. Olykor egy-egy nagycsalád vagy akár egy klán lakott egymás közelségében. Elsősorban a táji adottságoktól függött, milyen a termőföld, milyen a legelő, bő zsákmánnyal kecsegtetnek-e a halászóvizek, vagyis mekkora a terület eltartóképessége, hogy hányan éltek egy-egy szálláson? Száz főnél sosem többen és az átlagos létszám húsz-harminc lélek lehetett. Erre következtethetünk azokból a temetőkből, ahol bizonyíthatóan nomád pásztorokat földeltek el. A szállás helyét lehetőleg vízközeiben választották ki, mert embernek és állatnak egyaránt ez volt az ideális életfeltétel. A nomádok nyáron sátrakban laktak, télen pedig többségük veremházakban húzta meg magát. A szállások rendezetlen halmazok voltak, a sátrakat a veremépületek mellett ütötték fel. A szállás területén a lakóépítmények közötti térségen állították fel a jószág karámját, itt ásták meg a verem-ólakat, valamennyi állati férőhelyet úgy választva meg, hogy családonként igazodjék az emberek lakásához. Itt építették kemencéiket is, itt sütöttek-főztek nyaranta, tüzgödreik nyomaira bukkannak a régészek egy-egy feltárás során. A szállás peremén voltak még további aklok is, továbbá néhány asztag (ha földet is müveitek), kazal és karám, talán szárnyék is. Mindent az ideiglenesség jegyében építettek, a szállásokat csak néhány éven át lakták. A magyarok a 13. századra végképp felszámolták táboraikat, a többi sztyeppéi pásztortörzs (kun, mongol, tatár stb.) erre csak a középkorban vagy azt követően kényszerült. Magyarországon a 16. század első felében készített adójegyzékekből az derül ki, hogy a kunok falvakban élnek és szántó-vető, állattartó paraszti életformájukkal nem különböznek a környező lakosságtól. Egészen más a városlakók története. Nem azért, mert Keletközép-Európában kevesebb várost építettek, mint Dél- vagy Nyugat-Európában, sőt az északi- és a déli tengerek közötti összekötő utak mentén Közép-Európában, hanem azért, mert a város kereskedelmi és ipari képződmény, merőben különbözik a vidéktől, ahol a mezőgazdaságból élnek az emberek. A város mindenekelőtt a társadalmi összeköttetés csomópontja, itt szervezik az értékcserét és itt létesítenek piacot, hogy munkájuknak hasznát lássák. Bár (főleg vízi-) utak találkozásánál kikötők épültek és a vízparton városok jöttek létre, melyekbe nemsokára betelepedett az özönvíz előtti hatalmi rendszereket képviselő elit, a város számára mégis inkább lakóhely volt, mintsem az igazgatás és egyáltalában az érintkezés kikerülhetetlen központja, az a képződmény, ami később lett belőle. Kezdetben nemcsak a kereskedő élt itt, hiszen eleinte a főnök maga is (vagy talán csak ő maga?) kereskedett (Strassburg, Innsbruck stb.), az áruforgalom - kiterjedt piac hiányában - luxusjavakra korlátozódott, inkább a távolsági kereskedelmet működtette, mintsem a helyi árufelhozatalt. Ekkor még hiányoztak azok a gazdasági és hatalmi tényezők, amelyek motiválták volna a földesurakat, hogy parasztjaikat rendezett falvakba telepítsék, és a parasztokat arra késztessék (ők mindig a demográfiai feleslegből verbuválódtak), hogy elfogadják a nemes ajánlatot, miszerint egy darab ideig nem kell adót fizetniük uruknak, ha elköltöznek a távoli vadonba és termőre fordítják a földet. Amikor erre sor került, megalapították a teleksoros falut. A Karoling-kor óta Nyugat- és KözépEurópában sokan választották ezt a megoldást. 13 13 Cseri-Tárnoki, 2001., Dopsch, 1962/1— II., Gebhard, 1962: 351-69., Glanillc-Jones, 1961., Gringmuth-Dallmer, 1972: 64-90., Helmfrid, 1961/a: 1-2., Helmfrid,, 1961/b: 114-29., Henkel, 1983., Hinz, 1970/III: 26-42., 120-37., 138-45., Kossack, 1982: 271-79., Krenzlin, 1952., Krenzlin, 1855., Lloyd, 1991., Lloyd-Barker, 1981: 289-304., Maksay, 1971., Mayhew, 1973., Radig, 1955., Szabó, 1966., Thomas, 1966., Wand, 1991.
