Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

nősen a ciszterciták közép-európai terjeszkedésének emlékei utalnak határozottan alkalmazott birtokgyarapító stratégiára. De így tettek mások is. A világi hatalmasok is ezzel a módszerrel növelték birtokaikat. Keletközép-Európában ez a folyamat késett ugyan, de az ezredforduló után megindult és a 14-15. században tetőzött. Bár kezdetben a vadon ellen intézett paraszti támadás még a spontaneitás jegyében zajlott le, de később szervezetté vált. Eredetileg több család működött együtt, ha irtották az erdőt, egy-egy tisztáson rendszerint mégis csupán egyetlen család rendezkedett be. Idővel szaporodtak és - tovább tágítva az irtást - újabb tanyákat építettek, ennek következtében valóságos tanyabokrok keletkeztek. Az együtt élők még mindig a közösségtől függtek. A származás és az anyagi érdekeltség mindmegannyi köteléke összefonódott egymással. Ebből azonban a gazdagabbak húztak hasznot. Az átlagos vagyonnal rendelkező földművesek - függésük kézzelfogható bizonyítékaként - adót fizettek az általuk birtokolt földterület ellenértékeként a közösség mindenkori tényleges vagy jelképes fejének (a klánfőnöknek, a törzsfőnöknek, a királynak stb.). Csaknem valamennyien terménnyel és munkával rótták le kötelezettségüket, a jobb anyagi helyzetűek néha fegyvert forgatva szolgálták főnöküket. A közrendüekből és az elitből álló klánok társadalma lassanként kettévált, a nagyobb és a kisebb csoport között egyre mélyebb és szélesebb szakadék tátongott. A szakadék két oldalán helyet foglalók valamennyien a földet tekintették létezésük alapjának, tulajdonképpen kettős tulajdonlási rendszert alakítottak ki. A kapitalizmus kialakulásáig ezt a tulajdonlást tudhatták magukénak, minthogy urak és parasztok egyaránt ugyanarra a darab földre tartottak igényt. Erdekeik szembefordították őket egymással, a föld lett ellentéteik forrása. Minden társadalmi feszültség fő oka a birtokrendszer ellentmondásaiban van. Először ott mutatkoztak meg a bajok, ahol a természeti környezet már önmagában is gátolta a megélhetést. Kevés volt a bőven termő, könnyen művelhető föld. A legjobb földeket igyekeztek elfoglalni a parasztok, illetve főnökeik egyaránt, s minthogy ez többnyire a főnököknek sikerült, az aspiránsok ellenérdekelt felekké váltak. Európa kontinentális övezetében a tanyákat többnyire erdős környezetben, a tisztásokon üzemeltették, kis létszámú közösségek jöttek létre, az együtt élők számát és a települések méreteit korlátozta biotópjuk. Ez idő tájt a családok többsége - a szülőkből és néhány utódukból álló - kiscsaládban szaporodott, jóllehet voltak a korszakban olyan parasztfamíliák is, amelyeknek tagjai kiterjedtebb szervezet hálójával fogták össze sorsukat. Nekik több házat kellett építeniük, mert a lakóépületek még olyan kicsinyek voltak (alapterületük a 10-12 m

2-t nem haladta meg), hogy egyetlen házban sem fértek volna el. Függetlenül a családszervezet nagyságától, a lakóházak és ólak néhány épületből álló kicsiny csoportja alkotott egy települést. Az emberek egymás hegyén-hátán szorongtak és egymás tőszomszédságában dolgoztak, mert egyelőre még nem szakították el a tényleges vagy látszólagos vérségi leszármazás kötelékeit. Többnyire azt gondolták egymásról, hogy mindannyian vérrokonok, bár ez az elképzelésük aligha felelt meg a tényeknek, figyelembe véve a családfők által adoptált idegenek olykor magas számát. A szakirodalomban komplex, illetve kiterjesztett család néven emlegetik ezeket a képződményeket, közkeletű szóhasználattal pedig azt mondják róluk, hogy mindannyian nagycsaládokat alkottak. A család tehát - létszámát és rokonsági viszonyait tekintve - korántsem volt uniformizált rendszer. A szerveződéseket szabályozó szokások szerint két vagy három generáció élt egyetlen háztartásban. Minden egyes család épített magának egy lakóházat. A nagycsalád (mert több kiscsaládból állt és csak kisméretű házakat építettek) már egy házcsoportban helyezkedett