Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)
Keletközép-Európa népessége a 6-9. században
Egy másik dán település (Vimose, Fyn) ásatása során egy mérörúd került elő, melynek hossza egy római láb (kb. 0,30 m), az átlagos parcellaméret 100x100 láb vagy ennek kétháromszorosa. A jelek arra vallanak, hogy a mértékrendszert nem a rómaiak honosították meg, jóval korábban elterjedt a kontinensen. Tulajdonképpen a bronzkori szántástechnika meghódította egész Európát az i. e. 3-2. évezredben, s a rómaiak is ehhez alkalmazkodtak. Akik Közép-Európában éltek, már jó két évezrede gyűjtötték tapasztalataikat, amelyeknek birtokában javíthattak a talajművelés technológiáján. A kisember számára is megszerezhető vasalkatrészű eszközöket készítettek, ezekkel a vágófelülettel látták el a faeke - talajt túró - ékét, a faszerszámot mintegy vaspapucsba dugták. Több mint kétezer évvel ezelőtt az Alpok táján (talán Lombardiában vagy északabbra), hogy barázdát tudjanak szántani, aszimmetrikus vasat dugtak (papucsként) az ekére, magának a szerszámnak a talpát háromszög alakúra eszkábálták és egy kormánydeszkát erősítettek rá, melyet az ekevas átfogójának meghosszabbításaként szereltek szerkezetükre. Végre célhoz értek. Ezzel az ekével sikerült átalakítaniuk a talaj fellazított termőrétegét. Barázdát szántottak. Megcserélték a földet, ami lent volt, a felszínre került, a gyepszőnyeg a szántás mélységébe, ahol a növényi részek elbomlottak. Teljesen új megoldást alkalmaztak. Nem kellett a földet hosszában és keresztben megszántaniuk. Hosszan elnyúló parcellákat tudtak kialakítani. Az új technológia azonban lassan terjedt. Nem győzték igásjószággal. A nagyobb tömegű talaj mozgatásához tudniillik a szokásosnál több vonóerőre volt szükségük. A barázdát fordító szerszámot ezért nem is tudták alkalmazni a parasztok, mert alig volt marhájuk. Valószínűleg gazdaságuk üzemi szervezete egyelőre alkalmatlan volt még arra, hogy befogadja a nagybirtok majorjában kipróbált eljárásokat. A barázdát szántó szerszám vontatásához 3-4 pár számosjószágra volt szükség és ez az igény meghaladta a parasztgazdaság teljesítőképességét. Idővel mégis úrrá lettek a nehézségeken. Az eke szántástechnikája a bronzkor óta alkalmazott megoldástól minden tekintetben különbözik. Ezt a szerszámot sok szántó-vető egy kétkerekű taligához (latin carruca - francia charrue) erősítette, és a két - egymással összekapcsolt eszközt - három-négy pár ökörrel vontatták, mert ily módon nagyobb tömeg földet tudtak megforgatni. Miután ez az eke barázdába vetette a fellazított földet, nem kellett a parcellát keresztben is megszántaniuk. A jószágok csak a parcella hosszanti irányában haladtak. Régebben angol kutatók az új technológiával kialakított parcellaformát - tévesen az angolszász bevándorlóknak tulajdonították, innen szakirodalmi elnevezése: saxon fields. A következtetés azonban téves, mert már a római idők előtti emlékei között is sikerült felismerni a szóban forgó alakzatot. Ahol erre az új rendszerre tértek át, az ideálisnak tartott ekefogatot úgy tudták kiállítani, hogy összefogták egymással igásjószágaikat. Társulniuk kellett, mert a feladat elvégzéséhez szükséges vonóerővel kevés paraszt rendelkezett. A major földjét azonban ezzel a szerszámmal kellett felszántaniuk. Egy magyar iratban, 1284-ban azt írják, hogy a parasztok Pannoniában communem araturam fecerunt, vagyis 'közösen szántanak'. Akkoriban a parasztokkal kötött szerződésekben és más iratokban 1/3 stb. araturaí emlegettek, ami nyilván az optimálishoz viszonyított fogat nagysága (illetve a paraszt gazdaságának teljesítőképessége) lehetett. A gazdaság munkavégző képessége meghatározta a gazdaság méretét. Egy-egy birtokon több ekefogat, azaz parasztgazdaság működött. A birtok egy-egy falu vagy néhány gazdaságnyi falurész volt, tulajdonképpen a birtok egésze dolgozott urának. Nem családonként, gazdaságonként mérték ki nekik feladataikat. Az igaerő mértéke területmérték jelentést nyert. Úgy látszik tehát, hogy amikor - a
