Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Előszó

elfelejtették a múlt megszívlelendő tanulságait. Alapvető jelentősége van annak, hogy a társadalmi formációk határolják a mindennapi történelmet, a formációk alkotnak történelmi korszakokat. így vélekedtek emberöltők óta azok, akiket a romantika eszméi vezéreltek. A reálfolyamatoknak nincs helyük az általuk festett történelmi tablóban. A hivatalos tudomány képviselői közül napjainkban is sokan azt vallják, hogy az etnikai származás és az etnikus hagyományok fontosabbak a formációknál. Napjainkban is meghatározó jelentőségűek a hagyományok, alapvető emberi szükségleteket elégítenek ki, függetlenek az emberek társadalmi szerveződésétől és anyagi érdekviszonyaitól. Az etnikai származás - szerintük - perdöntő a mindennapi történelemben. Nekem ezzel a véleménnyel kapcsolatban fenntartásaim vannak. Úgy vélem, hogy az igazság árnyaltabban fogalmazható meg. A magyarok „csodaszarvas-mondája" átalakult, a középkorban összekeveredett a „vérszerződés" Grál-mondájával, a „turul madár" históriája pedig Szűz Mária csodatételével... Számtalan példa bizonyítja, hogy a kollektív emlékezet tezaurál és ritkán szelektál. A hagyományelmélet mai képviselői sem tulajdonítanak ennek a ténynek különösebb jelentőséget. A folklorisztika talán legfontosabb tanulságai éppen ezért magával a hagyományok folyamataival kapcsolatosak. Sajnos a tények tolakodó közelsége ritkán zavarta a kutatók többségét. Kitartottak azon feltevésük mellett, hogy az etnikum eredetmagyarázata megdönti minden más érv igazságát. Érzékelték a reálfolyamatokat, de elemzésük eredményeként nem vontak le - a történelem objektív adottságaival kapcsolatos - következtetéseket. Ellenben - a régmúlt korok kisembereinek életéről írott értekezéseikben - az etnikai származást, az életmód alakulásának korábbiakban érvényes irányát tulajdonították meghatározónak. A maguk módján akartak leszámolni az előítéletekkel. Teljesen eltérő ideológiai elkötelezettségű tudósok is azt hirdették, hogy az etnikai származás, a népkarakterológia stb. tanai segítségével lehet felmutatni a kisemberek maguk készítette környezeti kultúráját csakúgy, mint az analfabéták szellemi alkotásait motiváló hagyományokat. A történet paradoxona, hogy tanítómestereink - fejtegetéseiket papírra vetve - olykor meghökkentő (ám egymásnak korántsem ellentmondó) következtetésekre jutottak. Úgy látszik: a teljesítmények metodikája ugyan különböző, de az eredmények alig. A prekapitalista magyar társadalom legfontosabb fordulata a pásztortörzsek szövetségének átalakulása feudális királysággá. Közkeletű megjelöléssel szólva: ekkor zajlott le a honfoglalás. A történelmi fordulatnak és következményeinek értékelése lehetőséget kínál a különféle ideológiai elkötelezettségű kutatók állásfoglalására. Természetesen értékelésük tudománytörténeti utóélete is tanulságos. Szembeötlő, hogy a Freud tanításainak elkötelezett — vallástörténész szociálpszichológus, Róheim Géza munkássága szinte iskolapélda. Róheim a szláv néphitről azt állította, hogy az a magyar népi hitvilágban eltakarta a honfoglaló nomádok szellemi örökségét. A korai magyar történet egy másik jeles kutatója, a marxista Molnár Erik viszont a gazdasági-társadalmi szerveződést tekintette döntő jelentőségűnek az etnogenetikai folyamatokban. Fellépésekor el akart távolodni a történetírás nemzeti (romantikus) hagyományaitól. (Elgondolásait először a II. világháború alatt Szentmiklósy Alajos álnéven jelentette meg, majd közreadta írását megint - jelentős mértékben kibővítve és átdolgozva -, jó fél évszázaddal ezelőtt.) Szerencsétlenségére Molnár (midőn müvének második verzióját kiadta) a létező szocializmusban élt, amikor kollégáinak zöme a vulgármarxizmus megdönthetetlennek látszó pozícióit foglalta el, és sokan szimpatizáltak velük a „vasfüggönyön túl" élő tudósok is. A hivatalos tudomány képviselői számára a nyelv, az állam és a nemzet történelmi egysége volt az ideális minta. A feltételezett rendszert a közös etnikai szárma-