Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

Lübeck, Stade, Amsterdam, sőt Köln vagy Paris mólóinál az Újvilág felfedezése táján még tengerjáró vitorlások horgonyoztak. Keletközép-Európa szárazföldjén azonban mások voltak a feltételek és az eredmények. Itt mindössze a külkereskedelem néhány poros útja kígyózott és tünt el a beláthatatlan messzeségben, de annak bizonyítékait, hogy az itt lakók felismerték a haszonszerzés lehetőségét, nem lehet kizárni. A régészeti feltárások nem hagytak kétséget afelől, hogy a kereskedőtelepek maradványait itt is fel lehet fedezni. A folyók átkelőhelyein már a bronzkorban sánccal védett települések épültek. A gázló és a földvár egymást egészíti ki, mindkettő a jövedelemszerzés intézménye. Akik itt laktak maguk is kereskedtek és az idegenektől vámot szedtek. Paraszti környezetükből is igyekeztek hasznot húzni. Klánvezérek uralták a vidéki népet. Már ők is holmi várakat építettek gerendákból, rőzséből és földből. A prehistorikus gazdaság hálójának csomópontjai a földvárak, ahol házaló kereskedők is próbálták megvetni lábukat. Az utak vándorai - jobb híján - itt keresték valamelyik kiskirály pártfogását, ezért beköltöztek a sáncok mögé vagy az erősség szuburbiumában ütöttek tanyát, s többnyire nem is csalódtak, a földvár urában találták meg azt, aki szavatolta biztonságukat. A kiskirály hasznosította hatalmi helyzetét, persze korántsem önzetlenül védte meg a kereskedőket, mert ezenközben tulajdonképpen monopolizálhatta a cserefolyamatok hasznát. Ráadásul ugyanígy bánt a kézmüvesiparosokkal. Valamennyi földvár hatalmi központ, kereskedőtelep és ipari üzem volt ezekben a zavaros időkben, ahol mindaz a termék értéken felüli, amit a társadalom előállít, ráadásul hozzáférhető, mert együtt található meg egy kicsiny társadalmi közeg akaratából, mert a hatalom csúcsain élők felhalmozzák a javakat, környezetükben pedig mindazon foglalkozások képviselői megtalálhatók, akik részt vesznek az értéktermelésben. Bár a római majorok közül néhány továbbra is működött, a gazdaság szinte pangott. Mikor a barbárok uralkodtak, a hatalom birtokosai mérsékelték aktivitásukat, tulajdonképpen mindegyikük önellátásra rendezkedett be. Megkoptak vagy teljesen összeomlottak a hajdan volt prosperitás intézményei, sok gazdaságból romhalmaz lett. Amikor tönkrementek a földesurak, elromosodtak villáik, karbantartásukhoz hiányzott az iparos, és a legtöbb helyen nem is volt igény a fényűző palotákra, mert az urak elmenekültek, biztonságosabb körülmények között akarták leélni életüket. A luxusra nem volt igényük a hátramaradottaknak, akik szegényebbek voltak, igénytelenek, beérték a helyben előállított használati cikkekkel. Egyelőre nem is akadtak, akiktől vásárolhattak volna. A városi iparnak és a házalóknak befellegzett. Akinek nincsenek igényei, túlélő lesz. Mindenesetre a tegnapi vidéki szegények, a kis klánvezérek vészelték át a vészterhes századokat. Ezenközben a civilizáció műszaki kultúrája majdhogynem semmivé lett. A legtöbb településen még a ház beázott tetejét sem tudták kijavítani. Mindenki ügyeskedett és remélte, hogy megélheti a bizonytalan holnapot. így alakult a parasztok sorsa is megroggyant viskóikban. Ha összeomlott valamelyik, újat eszkábáltak össze helyette. Még egy 11. századi kódexben is az olvasható, hogy „a háznak három fogyatékossága van: a zápor, a rossz asszony, a füst" (sunt tria damna domus: imber, mala famina, fumus). A régészeti feltárások alkalmával valamennyi egykori településen fél tucat „házalaprajzot" találnak egymás hegyén-hátán. Tűzvészek és a statikai tudás hiányának áldozatai az épületek. Hajdani lakóik az egyik romhalmazt - úgy-ahogy - eltakarították és a szilárdnak ítélt alapokra máris új házikót emeltek. Ha több emberöltőn át elnéptelenedett a település, majd ismét benépesült, amikor új lakók szállták meg, a régi házak helyén újakat emeltek, de nem volt igényük nagyobb belvilágú, műszakilag jobb minőségű épületekre. Az egykori lakók helyzete a tönkrement földesuraságokénál is alábbvaló volt.