Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS ÉPÍTKEZÉS

kedőktől vásárolták a téglát, mert a helyi téglaverők a megnövekedett igények kielégítésére nem voltak alkalmasak. A lakóházak falazatának építését általában a családok kalákában végezték. Azonban az alapozáshoz mindig mestert hívtak. A két világháború között falvanként általában l-l kőműves és ács volt, akiknek megélhetést biztosítottak a helyi építkezések. Az 1930—40-es években a bükkszentkereszti Munkácsy Mihály volt a környék divatos kőművese. A lakóépületek alapozása azért igényelt szaktudást, mert 80—90 centiméter mélységben már összefüggő, gyakorlatilag kitermelhetetlen mészkő alkotja a talajt, s erre kellett az alapot húzni. Az alap mindig sárba helyezett kő volt, lehetőleg nem mészkő. Erre már mészkőfalat raktak. A köveket szükség szerint helyi specialisták megfaragták, de általában erre nem volt szükség, mert minden családban akadt hozzáértő ember — különösképpen ha az illető mészégető volt —, akkor kiválóan értett a falrakáshoz. A falazat felhúzása után már szakembereket hívtak, különösképpen a tetőszerkezet elkészítésére. A házak tetőszerkezete mindenütt szarufás-kakasülős volt, a régies ágasfás-szelemengerendás szerkezeteket csak az erdőn készített kunyhók építésekor használták. A falvak egyik építészeti sajátossága volt a zsindellyel fedett tető. Mint az erdei iparokat bemutató fejezetnél utaltunk rá, a helybéliek jól értettek a zsindelykészítéshez. Ha kátránnyal kenték le, sokáig tartott, ennek ellenére fokozatosan háttérbe szorult a cserép mellett. 1910-ben még minden házat zsindely fedett, 1930-ban már csak a házak felét, 1949ben már csak a házak egy kis részét, 1960-ban pedig mindössze két házat írtak össze zsindelyfedéssel. A zsindely ilyen nagy mértékű használata, mint amit 1910-ben láttunk, a hutatelepüléseket megkülönbözteti a környező bükkalji falvaktól, ahol ez csak szórványosan fordul elő.