Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS ÉPÍTKEZÉS

és Répáshuta), ott a házak a völgy zugaiba, kiszögelléscibe szorultak. Gyakran két udvarsor is került egymás mellé, s a hátsó udvarokba gyakran az elsőből vezetett át az út. Régebben még a telekkönyvben is rögzítették, hog}/ az utca felé lakó gazda köteles átjárót biztosítani (szolgalmi utat) portáján a hátsó szomszédja számára. A szűk, rövid telkek általában a hegyeknek futottak fel (különösen Ohután), s a házak mögött azonnal magasba emelkedik a meredek part, mely legjobb esetben is csak kaszálóként hasznosítható. Az utcák felé még az 1950-es években is csak ritkán voltak kerítések, s kevés portán volt csak kapu. Az aprójószágok általában szabadon kószáltak és széna-, szalmakazlak, valamint a trágyadombok is szabadon álltak az utcán, mivel az udvarok nagyon szűkek voltak. Minden településen a családok képezik azokat a sejteket, amelyek a falu egységét kialakították és ma is alakítják. Tudjuk, hogy ez a társadalom igen kevert és nem tudni, hogy a sok közül melyik etnikum hagyományai érvényesültek leginkább a kulturális integrálódás folyamán. A kétnyelvűségen belül a szlovák elsőrendűsége és a magyar másodrendűsége adhat erre támpontot, de nem dönti el a kérdést. Répáshután mindenesetre hiányzik a környék palóc és matyó falvaiban általános „had" formáció a családon belül és általánosságban hiányzik a nagycsalád is, mint településformáló erő. A családok általában külön házban laktak. Késő tavasszal vagy kora nyáron megtartották az esküvőket, ezt gyors lakásépítés követte és általában őszre már be is költözött az ifjú pár a lakásába. Az egyes falvakban csak néhány olyan házat tüntettek fel a telekkönyvek, amelyekben több család élt. így Répáshután négy házról van tudomásunk, ahol minden esetben négynégy család élt. Közöttük három családot az északi patak-