Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

NÉPESSÉG

elöljárói általában kétnyelvűek voltak. Jó nyelvismeretükről tanúskodik az, hogy a tanácsülési jegyzőkönyveket helyes magyarsággal vezették. Az állami hatalmat és a törvényességet megtestesítő jegyzők általában magyar anyanyelvűek voltak. Szükség szerint a velük való érintkezés is a magyar nyelv ismeretét követelte meg, de a jegyzők általában - mivel 10-20 évet töltöttek el a településeken jól beszéltek szlovákul is. A bükki hutatelepülések felnőtt lakossága a 19. század derekától bizonyíthatóan kétnyelvű volt, de otthon, a faluban csak a szlovák nyelv volt járatos a maga kevertségében. A szlovák nyelv használatában a második világháborút követő években következett be döntő változás. 1946-ban a csehszlovák—magyar lakossági csereegyezmény lehetővé tette a magukat szlovákoknak valló lakosok Csehszlovákiába való kitelepülését. A visszaemlékezések szerint agitátorok járták a falvakat és földet, házat, jobb megélhetési lehetőségeket ígérve buzdították a falvak lakosságát kitelepülésre; hazájukba való visszatelepülésre. Bükkszentlászlón és Répáshután — ahhoz képest, hogy 1941-ben mennyien vallották szlováknak magukat — viszonylag kevesen regisztráltatták magukat a kitelepülni szándékozók névsorába: Bükkszendászlón 235 fő, Répáshután 42 fő, Bükkszentkereszten viszont a lakosság több mint 60%-a, az 1685 lakosból 931-en. A kitelepülés végül egyeden nap alatt zajlott le. Az embereknek maximum 20 kilogrammos csomagokkal kellett megjelenni a diósgyőri üzem vasútállomásán és ezután az ún. „célvonatok" Csehszlovákiába indultak, hogy a bükki szlovákokat szétszórják az országból elűzött németek településein, a Szudéta-vidéken. A regisztrált és a kitelepült lakosság száma végül is nem volt azonos. Bükkszentlászlóról csak 85-en, Répáshutáról 5-en, míg a legnagyobb számban