Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

NÉPESSÉG

házismeret, valamint ehhez kapcsolódva az olvasás megtanítása volt. Az írás elsajátíttatása már nem volt ennyire lényeges, a számtané pedig még kevésbé. A hutatelepülések tanítója életében az 1799. esztendő hozott némi javulást, s úgy tűnik, hogy az oktatás színvonalának emelése az uradalom érdeke is volt. Ettől az időtől kezdve a tanító az uradalomtól fix bért kapott, ugyanakkor Ohuta és Ujhuta lakosságának gondoskodni kellett a természeti járandóságról, 24 pozsonyi mérő búzáról és elegendő tűzifáról. 1803-ban már 43 gyerek járt iskolába. Ekkor már a paplak egyetlen szobácskája szűknek bizonyult az oktatásra, s ezért a három hutatelepülés lakossága szerződésben vállalta, hogy családonként párbért fizet a tanító ellátására és közmunkában vállalkoztak iskola és tanítólak építésére. Az építkezések azonban nehezen haladtak előre. A kincstár a régi üveghuta épületét átengedte iskola céljaira. A fából épült, több mint 20 éves műhelyépület nyilvánvalóan alkalmatlan volt iskolának. A hutatelepülések lakossága kőhordással és segédmunkával vette ki részét az építkezésből, míg a szakipari munkát az uradalom biztosította. A közmunkában is folytonos fennakadások voltak, ugyanis a répáshutaiak csak terhet láttak az iskola építésében. Mivel Ujhuta távol volt falujuktól, megtagadták a közmunkát, hivatkozva arra, hogy gyerekeik úgysem tanulnának benne. A falvak bírái végül abban állapodtak meg, hogy a répáshutaiakat családonként 1 fő áldomásfizetéssel engedték el a munkavégzésről. Az elhúzódó, lassú építkezést tapasztalván, nem csodálkozhatunk azon, hogy a plébános és az iskolamester panaszai állandósultak. 1803-ban arról szerezhetünk tudomást, hogy az iskolamester „a paróchiális ház kamrájában lakik, és itt tanít is télen. Nyáron pedig a szabad ég alatt, ahol a gyermekek figyelme jobban szétszóródik."