Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TÁPLÁLKOZÁS

Italok A hutatelepülések alapításakor igyekeztek olyan helyet választani, ahol a vízellátás biztosítottnak tűnt. A falvak kis patakok mentén helyezkedtek el. A lakosság növekedésével és az állatállomány szaporodásával egyre nehezebbé vált az ivóvízellátás. Különösképpen Bükkszentkereszten, ahol a patak véglegesen Idszáradt és csak néhány kút adott vizet. A faluban nyári szárazság idején tragikussá vált a helyzet, amiről az újságok is rendszeresen hírt adtak.

21 A víznek, a határban lévő forrásoknak nagy becsülete volt. Ezeket a lakosság közösen igyekezett gondozni, dsztán tartani. A határban, vagy a távoli erdőségekben dolgozó férfiak fából készített csobolyóban (coban) vittek maguknak vizet. Ha a víz elfogyott, akkor sok esetben a fiatal jávor- vagy nyírfa törzsét megfúrták és a lyukba illesztett vékony csövecske segítségével itták meg a fa nedvét, a „vizecskét" (vodická).

22 Érdekes, lényegében szomjúságot is csökkentő szokást örökített meg Siska József Bükkszentkereszt népi táplálkozását bemutató írásában. A határban a jószágra vigyázó gyerekek gyakran hosszú szárú harmatos füvet tettek a hangyabolyra, amelyen a fel-alá mászkáló hangyák a szájukból kibocsátott savval a füvet csípős ízűvé tették. Ezt aztán a gyerekek lenyalogatták. A gyerekek szlovák nyelvű mondókával serkentették a szorgalmas rovarokat hangyabor készítésére: Mravce, mravcel Dajtye mi vinul Bo kegy mi nye dajtye, rozburime vam bizsu! 21 L. Veres L., 2000. 54-55. 22 Márkus M., 1984. 218.