Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TÁPLÁLKOZÁS

században főzve fogyasztották, de a 20. század elején már általánossá vált a hús pörkölése (pra^enie) és sütése (pecenie). E készítési technika szorosan összefüggött az öntöttvas edények meghonosodásával. Érdekesség, hogy a kirántott karaj (vypra^any rezén) „divatja" az első világháborút követő években vált általánossá. A húsellátás folyamatosságát az 1920—30-as évektől mészárszékek is biztosították. Répáshután a helyi mészáros székében marhahúst, disznóhúst és olykor bárányhúst is árusított. Az eladásra szánt húst részben maga vágta, részben Miskolcon a vágóhídon szerezte be. A lakosság jobbára marhahúst vásárolt, mert saját állataikat nem vágták le, hiszen azt igavonásra és tejelésre tartották. A frissen kifejt tejet csaknem minden ételhez felhasználták. A hutások — mint általában mindenütt - a sertéshús mellett szívesen fogyasztották a baromfihúst is. Ezt azonban többnyire csak ünnepnapokon engedték meg maguknak, mert a mindennapi tojásellátás a húsnál is fontosabb szempont volt. Az alapanyagok közé sorolhatjuk a főzés és a sütés során nélkülözheteden zsírt és olajat. A zsír használata volt a domináns. Ezt a nagyon fontos alapanyagot a családok biztosítani tudták maguknak egész évre a disznótartással, illetve disznóvágással. Olajat csak böjt idején használtak. A délibb fekvésű palóc falvak olaj ütői sok fát fogyasztottak, ezért szívesen vásárolták ezt a hutás fuvarosoktól, s az olajütők tulajdonosai gyakran olajjal fizettek a fáért. Szóbeli közlések utalnak arra, hogy a répáshutaiak maguk is megpróbálkoztak olajütéssel, de „babramunka volt az olaj ütés..., s ezért felhagytak vele. Inkább a napraforgómagot felvásárolták és maguk vitték el az olaj ütőkbe, ahol a mesterek hamarabb kitermelték a szükséges olajat".

1 3 Schmlm E., 1972. 308-309.