Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

títani a legelőt a gazoktól, bokroktól, s a néhány vadon nőtt fától. Ehhez ortókapát vagy gyiikérkapát használtak. A tulajdonképpeni erdőirtás az erdők fáinak fadöntéssel, majd tuskózással való kitermelését jelentette. A tuskózás során eltávolították a talajban maradt fatöveket, felhasogatták őket, majd elegyengették a talajt és azon irtványgazdálkodást folytattak. Az idők során az erdőirtás fogalma alatt egyre inkább a tuskózást értették a hutatelepülések lakói. Répáshután is, ha azt akarták mondani: „Megyünk irtani az erdőt", így hangzott: „megyünk kiszedni a tuskót." Bükkszentlászlón az ortovali jelentése: feltörni, feltúrni, tehát a földet mezőgazdasági művelésre alkalmassá tenni. Bükkszentkereszten amikor a lakosság számának növekedése új házhelyek és telkek kialakítását tette szükségessé, először szétosztották az erdőt illetékek arányában. Kidöntötték a fákat, elszállították a kitermelt faanyagot és elkezdték a tuskók, tövek kiszedését. Igen nehéz munka volt. Csákánnyal, vasrudakkal dolgoztak. Körülásták a tuskókat és amennyire lehetett, fejszével elvagdosták a gyökereket. Ezután a gödör fölött keresztülfektettek egy fát és stangával addig feszítették, amíg ki nem szakadt a földből. A nagy tuskókat csak ökörrel, lóval lehetett kihúzatni. A kiszedett tuskókat széthasogatták fáradságos munkával, vagy otthagyták néhány évig, hog}' minél jobban elrohadjanak. Először burgonyát ültettek a talajba, szántani nem kellett az első évben: „kapa után ültettünk". A második évben már 20-30 cm mélyen kellett szántani, „mélyebbre mint az Alföldön" és általában két évig folyamatosan trágyáztak. Az irtással nyert földeket a közbirtokosság saját kezelésében tartotta, vagy a tagjai között szétosztotta. Ha a közbirtokosság kezelésében maradt, akkor évenként árverés útján hasznosították. Ha pedig a tagok között szétosztották, akkor a felosztás nyíl-