Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

felé hasítottak, s így egy darab fából 8 zsindelyt lehetett készíteni. A zsindelykészítők is általában párban dolgoztak. Ha az egyikük végzett a hasogatással, a cimbora Jancsin vagy faragó széken (oberucni stolek) kétnyelű vonókéssel (oberucni no^) lehúzta a kb. 1 cm-es vastagságú bükkfalapocskák mindkét oldalát. (Természetesen, ha valamelyikük belefáradt, vagy beleunt saját munkájába, akkor cserélhettek.) A vonókéssel történő kialakításnál ügyelni kellett arra, hogy az egyik oldal vékonyabb legyen, mint a másik, mert pontosan illeszkedni kellett a vastagabbik oldalán kialakított vájatba, a nútba (struhancé). A zsindelykészítés második szakaszában alakították ld a nútot. Ezt a vőgyelő ipának) segítségével húzták a deszkába úgy, hogy azt egy tuskóba vésett - a zsindely profiljának megfelelő mély — hézagba állították. A vőgyelőt a kovács készítette, kb. 20 cm-es hosszúságú nyelét maguk faragták. A nyél (crenkó) penge felőli végét rendszerint ronggyal is betekerték, mert használat közben itt fogták. A zsindely nútját a közel 40 cm hosszúságú penge két behajló végével (pjerka) vésték két oldalról. Egy munkaóra alatt a párban dolgozók 15—20 darabot tudtak elkészíteni. Az otthoni rendszeres és eladásra történő fafaragással meglepően kevesen foglalkoztak. Bükkszendászlón és Répáshután a két világháború között csak 5—6 ember foglalkozott rendszeresen szerszámnyelek, faeszközök készítésével. Bükkszentkereszten — a legnépesebb településen - pedig ennél is kevesebben, hárman-négyen. 1885ben, amikor felmérték Borsod vármegye háziiparának helyzetét, a bükki hutatelepüléseken semmi jellemzőt vagy számottevőt nem találtak.

16 16 Kovács Gy., 1885.