Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

A mészégetés a gödör kiásásával kezdődött. A gödröt mindig lejtős területen ásták, hogy szája, az égetőnyílás alacsonyabban legyen a gödör hátsó pereménél. A szintkülönbséget a terméskő felépítménnyel igazították ki. A gödör alját a szénhelyhez hasonlóan jelölték ki. Mérete változó volt, az átmérő 2,5-3 méter között ingadozott. Maga a gödör általában 3 méteres mélységű volt és itt egy 10—15 cm széles padkát alakítottak ki és középen építették meg a teknőszerű tűzteret. A rakott kemencéknél a padkára egy sor mészkövet is helyeztek, amelyet meszes malterrel is bekentek, hogy oldalról ne kaphasson levegőt a tüzelőtér. A mészkövet az erdészet területéről szedték össze és később, a berakás után köbözés alapján fizettek érte. Kezdetben a felszínen levő köveket hordták össze, majd pedig csákány (cagan), vasbunkó (kijan) és vasrúd (stanga) vagy pajser segítségével a felszín alól. A kitermelt követ kézi erővel vagy ökrös, lovas szekérrel szállították a gödörhöz. A kézi szállítás legegyszerűbb módja az volt, amikor csak legurították a követ. Kis távolságra ketten hordták saroglyával. Ritkán használták a szánkát és a korcsolyát is. A szekérrel való kőszállításkor egészen a kitermelés helyszínéig elmentek. Ha tűi meredek volt a hegyoldal, akkor csúszat (zylacé) használtak. Ez egy olyan szállítóeszköz volt, amelynek vázát két 3—4 méteres hoszszúságú rűd jelentette 3—4 keresztfával összefogatva. A keresztfák közét vesszővel fonták be. Az első keresztfa közepén lyuk volt és ezzel a kocsi első tengelyén levő szögbe akasztották a hátrafelé fokozatosan szélesedő csúszót. így ökrökkel húzatva csúsztatták le a követ a hegyoldalról. Nem hordták le az egész kőmennyiséget a hegyoldalról, csak annyit, ami a rakás elkezdéséhez szükséges volt. A többit közben szedték össze és szállították a gödör mellé.