Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

reseti forrása volt. A diósgyőri koronauradalom üzemtervei a faszén előállítását a főbb erdészeti feladatok közé sorolták. Elsősorban ott kezdeményezték a szénégetést, ahol az ölfa nehezen, vagy egyáltalán nem szállítható ki. A szénégetés bérmunkában és egyéni vállalkozási formában egyaránt történt, de inkább az első volt a domináns, mert a vasgyártás igen nagy mennyiséget igényelt. A szénégetést egyetlen ember is el tudja végezni, de 2—4 főnél több sohasem dolgozik együtt. Az együtt dolgozó szénégetők (uh/árok) mint a favágók, cimborának nevezték egymást, csoportjukat pedig csapatnak. Gyakori volt, hogy a családtagok dolgoztak egy csapatban és így a gyerekek is hamarább elsajátították a mesterséget. Az 1940-es évekig a szénégetők maguk termelték ki az égetésre szánt fát, amit az erdészettől vásároltak vagy kaptak. Amikor egy összeállt csapat jelentkezett az uradalmi erdészetnél, az erdészet kijelölte az égetés területét és meghatározta a fakitermelés módját is. Az erdész kacorral vagy festékkel megjelölte a kivágható fákat. Először a csapat kitermelt egy 2—3 boksára való fát, azt leközelítette és kezdte rakni a boksát. A szénhely vagy a szénpad (scet't) kiválasztása nagyon fontos volt. Egyenletes, sziklarepedések nélküli, jól szigetelt helyet kerestek, mert ez nagyon fontos volt a tüzelés szempontjából. Ezért általában először csákány és különböző más eszközök, lapát, ásó segítségével mintegy fél méter mélyen alaposan átvizsgálták a talajt. A szénhelyet ezután alaposan keményre döngölték. Miután a talaj előkészítés megtörtént, kijelölték a szénhely pontos területét. Középre leütöttek egy karót és egy hosszú ágas rúd (árkli vagy cirkuld) vagy zsinór segítségével kört rajzoltak. A szénégetőkupac hagyományos neve mile vagy mi la volt; csak újabban hívják boksának. Szénnek a bükk és a gyertyánfa