Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

legével bizonyára feltűnést kelt. A folklór kutatójának azonban nem szokatlan, sőt, egészen természetes a paraszti életnek minden olyan megnyilvánulása, amely a hagyomány gyakran rendkívül sokrétűnek, bonyolultnak tünő rendszerébe bekapcsolható. Eleve abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a folklór legkülönbözőbb műfajaiban találkozunk tréfás, gúnyos, szatirikus hangvételű megnyilvánulásokkal, sőt, olykor a köznapi szóhasználat szerinti trágárságot, obszcenitást mutató jelenségekkel. Virág Benedek „tsintalan dalocskákról" tesz említést a múlt század elején, s ilyen dalok felől érdeklődik Kazinczynál. Évszázadokkal korábban valósággal üldözték még azokat a dalokat is, amelyekben „csak" szerelemről volt szó, bár Bornemisza Péter egyik prédikációjából egyebekre is hangzik a panasz: „ ...tisztátalan és fajtalan beszédnek hallgatására, trágár és peniszes csúfságra, bába-beszédre, álnokul költött fabulákra..." De ne nyomozzuk a múlt példáit! Nem kétséges, hogy ha az ún. „tsintalan, „buja dalokat", egyéb „fajtalan beszédeket abból a miliőből, amelyben „éltek és amelyben teljesen természetesen hangzottak, kiemelték, önmagukban, az összefüggésektől, helyzettől, szituációtól stb. megfosztva, valóban lehetett jogosultsága ezen jelzők használatának. Hadd kapcsoljunk ide a néphagyomány más területéről is példákat. A népi színjátékok több variánsa, így a halottas játék, a lakodalmat utánzó jelenet, lóbúcsúztató stb. obszcén kifejezésekkel, mozdulatokkal van átszőve. De gondolhatunk néhány betlehemes játéktípusra is, amelyben úgyszintén félreérthetetlenül kifejezésre jut egy-egy vaskosabb megjegyzés. Bőséggel sorolhatnánk a néphagyománynak azokat az alkalmait, amelyekben az említettekhez hasonló jelenet, tréfás, obszcén jellegű dal, vers, prózai szöveg, cselekvés stb. fordul elő. A példákkal csak mintegy érzékeltetni akartuk azt, hogy a pikáns, tréfás versezetek egy-egy változata nem elszigetelt példa, és egyáltalán nem egyedi, hanem jelentős alkalmakon - lakodalomban, fonóban, társas összejöveteleken közösségi megnyilvánulás is. A vidámságnak, a szórakozásnak éppen olyan megnyilvánulása, mint ugyanezen alkalmakon a tréfás, obszcén jellegy játékok bemutatása. Ami e tekintetben a legfontosabb: egy bizonyos miliőben, szituációban a köznapi értelemben vett legdurvábbnak tekinthető nóta, vers is elhangozhat, vagy obszcén jelenet is bemutatásra kerülhet. Mindezeknek az adott pillanatban meghatározott funkciójuk van. Máskor, más alkalommal, más összefüggésben ezek előadására, bemutatására nem kerülhet sor. Ezt kell tehát szem előtt tartanunk, amikor ennek a csoportnak a hátteréhez és funkciójához keressük a hagyomány szálait. A pajzán, tréfás nóták, versezetek egy része falusi rímfaragók csinálmánya (Julis meg az ispán, Lakodalmi ebéd), többségén azonban megfigyelhető a ponyvái út, a kuplék világából való alászállás (pl. Tizennégy és fél esztendős, Hárman megnyomták, Marcsa), sőt, ismeretesek idegen eredetű, más népek folklórjával kapcsolatot mutató nótafélék is (pl. Elment a pap almát lopni). Népszerű tréfás nóta az „Elmentem én a malomba ko-ko-ko-korán" kezdetű, amely tulajdonképpen bizonyos szókapcsolatok, szótagduplázások révén a hallgatóban obszcén fogalmakat asszociál. Az ének változatát már Pálóczi Horváth Ádám is lejegyezte „Az Ó és Új, mintegy Ötödfél-száz Énekek, ki magam csinálmánya, ki másé" című gyűjteményében. E gyűjtemény 1813-ban zárult, s az énekek ismeretét nyilvánvalóan a megelőző századra visszaviheti ük. Egyébként Pálóczi Horváth Ádám éppen ezt a nótát „a régi és a becses énekek" sorában említi. A teljesen nyilvánvalóan kétértelmű szövegek (mint pl. Haragszok a töködre) magyarázatára aligha van szükség. Nem jelentenek ezek többet, mint bizonyos miliőben felszabadultságot, többnyire harsány derűt, az egyébként szigorú köznapi magatartásból való kiszakadást, kiélését olyan indulatoknak, amelyek az örökké játékos emberben benne lappanganak. A tréfás dalokban gyakran a gúnynak, a szatírának a jegyeit is megfigyelhetjük. Nemcsak a paraszti közösség egyedei kerültek kiéneklésre, hanem pellengérre állították az értelmiséget, a papot, a kántort, a jegyzőt egyaránt. Az erkölcsi botlást, a pap „ágyon való gyóntatását" aligha lehetne gunyorosabb éllel megfogalmazni. A „penetenciát" elszenvedő fél a falusi közösségben nem nyert feloldozást. Ilyen vagy ehhez hasonló nóta, vers azonban kevés és ezek is voltaképpen a szórakoztatás jegyében keletkeztek, mintsem tudatos kritikai célzattal. A „találós kérdések" között is nagy számban találunk olyan példákat, amelyek kétértelműek, obszcén, sőt, olykor trágár jellegűek. Ez azonban csak a kérdés feltevésére, a talány megfogalmazására vonatkozik. A műfaj sajátosságát e tekintetben éppen az adja, hogy a feltett talány pajzán, sikamlós dolgot sejtet, de a válasz nyomán kitűnik, hogy teljesen ártatlan, szolid témáról van szó. A talány feltevése azonban mindenképpen a tréfát, a humort indikálja, s a bemutatott példák egyértelműen pajzán jellegűek. Megfigyeléseink szerint ilyen talányok feladása, a szöveg puszta elmondása önmagában is célzatos, kifejezetten a szexuális szféra területére tereli a jelenlevők figyelmét. A népi szórakoztató műfaj egyik ága az ún. „nevető fejfaköltészet". A kutatók közül többen úgy vélték, hogy ilyen síriratok valóban a fejfákra voltak vésve, s a szöveg valóságos halottra vonatkozott. Ennek a téves voltát ma már nem szükséges bizonyítanunk. Egyáltalában nem kétséges, hogy a tréfás