Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
kellett, akkor ezt használta. Elment a bacsóhoz és kért a saját céljára savót. Hasmenés esetén pedig a zsendicetúrú gyógyította meg az embereket. Túróskádak A juhászat sertéstartással párosult. A juhászok sertései makkon híztak, a zsendice és savója azért volt nélkülözhetetlen, hogy a makk emésztését és keserű ízét előnyösen befolyásolja. A friss édes sajtot gomolyának ismerik. Ahol sok fejős juh volt, 6-8 gomolya is lógott a somfakampón. Mikor a gomolya kicsepegett, kiemelték a sajtkendőből és a kolibába. a sajtszárító polcra tették. A felső rétegét a nyílt tűz füstje befestette barnára. A kolibát deszkákból tákolták össze úgy, hogy azok nem pászoltak egészen egymáshoz. így a füst a nyíláson át távozhatott és a kunyhó állandóan szellőzött. A kolibában volt a juhásznak egy vasgolyóval ellátott felakasztható mérője. Ha valaki odament hozzá gomolyát vásárolni, ezen mérte meg. Eladás előtt körülmosta a gomolyát langyos vízzel, letörölgette. Ha nem tudta mindet eladni, a bacsó kisszekérbe fogott, a sajtokat tiszta kendőbe rakta és elvitte a kereskedőhöz. A század elején Tornaijára, Pelsőcre, Rozsnyóra hordták főként. Tornaija gömöri bejáratánál Heinblum nevű kereskedő előtt sokszor 10-15 szekér is várakozott a gomolya átvételére. A bacsó a gazdának minden fejős juh után 5-6 kg sajtot kellett hogy átadjon egy fejőév idényben. Ha megdöglött a juhok közül valamelyik, akkor a bőrével való elszámolásnál a sajt javára lett írva. A bacsó magának a juhtúrót általában nyár végi és őszi sajtból készítette. A gomolya megkeményedett héját éles késsel lenyeste, a meghámozott sajtot krumplireszelőn lereszelte, később húsőrlőn finomra darálta. Meghintette sóval. Utána egy fatálban addig nyomkodta, amíg vajszerüvé össze nem állott. Ezt aztán faedénybe vagy mázos belsejü cserépfazékba begyömöszölte. Ezt a műveletet begyúrásnak 118 nevezték. A juhtej termékeinek fogyasztása A juhtejből készült vajat és tejet úgy fogyasztották, mint a tehénét, de csak a juhászcsaládok és a pásztorok. A földművelők étrendjében nagyon ritkán találunk rá példát, hogy a juhtejet itták volna rendszeresen. Inkább a belőle készült juhtúró fogyasztása volt jelentős. A juhtúrót uzsonnára, vacsorára ették. Szalonnapótló volt aratáskor, kaszáláskor, csépléskor vagy a cserhántásnál. A szén- és mészégetők juhtúrót vittek magukkal a telephelyükre. Kenyérsütéskor lángosra, valamint haluskára, sztrapacskára vagy főtt krumplira is kenték. Nagyon népszerű ízesítő volt. A juhsajtnak nagy szerepe volt a bacsó családjánál. Uzsonnára, vacsorára kenyérrel fogyasztották. A gyerekeknek különösen csemegének számított. A leggyakoribb juhtúrós ételek csoportját alkotja a sztrapacska, a juhtúrós laska és lebbencs, valamint a juhtúrós leves. A főtt tésztát lyukas kanállal kiszedik, még melegen összekeverik juhtúróval, megsózzák és a szalonna tepertőjével zsírozzák. Kiadós egytálételnek számít a juhtúrós sztrapacska. A juhtúrós leves böjtös ételként úgy készült, hogy forró vízbe beletették a juhtúrót s már kész is volt a túrós leves. 119 118 Paládi-Kovács Attila: A gömöri magyar... op. cit. 407. 119 A túróleves készítése és fogyasztása a magyar nyelvterületen, történeti háttere ma még feldolgozatlan kérdésköréhez tartozik a hazai néprajztudománynak. Elszórt adataink arra engednek következtetni, hogy a kárpáti-vlach kultúra sajátos elemeihez tartozik, s a gömöri vidékeken magyar terminológiát kapott. Vö. Bódi Erzsébet: Egy magyarországi lengyel falu táplálkozása. Studia Folkloristica et Ethnographica, 11. Debrecen, 1984. 105.
