Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
sűrű ételek főzéséhez nélkülözhetetlen volt. Készítettek vadalmavizet is, olyankor az összezúzott, öszszetört vadalmára vizet öntöttek, és szomjúságukat ezzel az üdítővel oltották. 56 A vadcseresznye (Prunus avium) szórványosan található, főleg lomberdőben. Gyümölcse kesernyés édes ízű, egy-két nap alatt egyszerre megérik és lehull a fáról. A gyerekek tartják számon, hogy hol van cseresznyefa a környéken. A gyümölcsét nem tartósítják, nem dolgozzák fel, hanem frissen elfogyasztják. A Csermosnya-völgyben még egy változata is előfordul, az édes fekete szemű vadcseresznye. Helyileg cseremustnak nevezik. Terebélyes lombozatúra nő, tavasszal nagyon szép látványt nyújt, amikor az egészet apró fehér virágok díszítik. Margit-nap (június 10.) tájékán érik. Ugyancsak a gyerekek hasznosítják. A meggyfa (Prunus cerasus) néhol, elhagyatott gyümölcsösökben terem. Mivel elég ellenálló faj a károkozókkal szemben, így nem igényel különösebb gondozást. Gyümölcse évről évre kisebb lesz, ha megérik, ugyancsak egy-két nap alatt lehullik. Szintén csak a gyerekek szedik. A kökényt (Prunus spinosa) nevezik vadszilvának is. Mindenszentek után szedik, akkor, amikor már megcsípte a dér, mert úgy tartják, hogy ettől kezdve ehető, elnyeri a szükséges cukortartalmát. Magától megaszalódik, nem kell vele bajlódni sem a kemencében, sem a tűzhely vasán. Gyerekek és felnőttek is szívesen fogyasztják. Néhol még bort is készítenek belőle, ha nagy mennyiséget sikerül összeszedni. Télen az aszalt kökény jó volt nyálazónak (Turóc-völgy), nyálítónak (Csermosnya-völgy), amikor fontak az asszonyok, lányok. A mogyorót (Corylus avellana) inkább csak a gyerekek szedik, köves talajon terem. Ha bő termésre találnak rá, akkor a felnőttek zsákokba, hamvasba, vászontarisznyába összeszedik és hazaviszik. Csemegének számít, magában eszik, esetleg valamilyen tészta töltelékét ízesítik vele. Régen dió helyett mogyorót törtek famozsárban a karácsonyi kalácshoz. A földimogyorónak (Lathyrus tuberosum) már csak az emléke él az idős nemzedéknél. „Olyan volt, mint egy kisebb dió, az öregek ásogatták a földet, hogy mogyorót leljenek". Ma már híre sincs, mert az őszi mélyszántással kipusztult ez a növény. Gumók és gyökerek A mikóka vagy másképp csicsóka (Helianthus tuberosus) kerítések mellett gyakori növény, de patakparton is előfordul. A földből kiásott gumóját meghámozzák és édeskéz íze miatt a gyerekek rágcsálják. A makk 51 mint élelem, már nem szerepel a táplálkozásban. Bármilyen ínséges idő volt, csak sertéshizlalásra használták. A Szuha-völgyben, amikor sok volt a makk, a hízónyáj kint járt egészen az év végéig. Amikor a kondás behajtott, némelyik gazda nem ismerte meg a hízóját. Ott, ahol a nyáj nem legelt, hazahordták háton a makkot, 5 és azzal hizlalták fel a sertést. A nyírfát (Betula verrucosa) májusban megvágták és a levét megcsapolták. A lecsapolt nyírfa nedvét viricsnek nevezik vidékeinken. 59 A 18-19. század fordulóján még szokásban volt a viricselés, de később már nem. A virics eresztése úgy történt, hogy előbb megkeresték azt a nagy nyírfát, amelyik a föld felé hajolt, a törzse görbe volt. A nyírfa törzsét a görbület felett jó éles fejszével egy csapásra bevágták. A bevágásba egy górészárat beleerősítettek úgy, hogy a góré vezette le, vagyis azon keresztül csepegett a virics a fa alá helyezett kantába. A Turóc-völgyi favágók, szénégetők, mészégetők, cserhántók ivóvizét szolgálta. A Szuha völgyében a nyírfa vizét akkor itták, amikor a csordás kihajtott és a nép kikísérte a marhát a legelőre. A Csermosnya völgyében is ismert volt a nyírfa csapolása, 60 de a levét már nem isszák, csak hajmosáshoz használták, mint gyógyszert, hajhullás ellen. Amikor csapolták, vékony mogyorófakérgen engedték le a nedvet. 56 Márkus i. m. 176. 57 Zsúpos i. m. 54-57. 58 Szabadfalvi József: Migrációs jelenségek a magyar pásztorkodásban. Studia Folkloristica et Ethnographia, 10. Debrecen, 1984. 143— 147. 59 Istvánfjy Gyula: Újabb adalékok a palóczok ethnographiájához. Ethn., IX. 1898. 305-315.; Györffy István: Viricselés a Székelyföldön. Ethn., XLVIII. 1937. 205-220.; Paládi-Kovács Attila: A bodza kultúrtörténeti hátteréhez. Műveltség és Hagyomány, VIII. Debrecen, 1966. 71-84.; Uő.: A Barkóság és népe. Borsodi Kismonográfiák 15. Miskolc, 1982. 30. 60 Márkus i. m. 176.; Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember. Agria, XXIV. Eger, 1988. 165-191.1. ott további irodalmat.
