Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

Sokan félnek a halottól és a visszajáró lélektől. Úgy tartották, hogy a félelem megszűnik, ha a halottnak valamelyik lábujját a koporsóba tétel előtt észrevétlenül meghúzzák. Az elhunyt lelkét nem lehet látni. A visszatérését arról tudják meg, hogy megcsörren egy edény, valamilyen ruhadarab leesik a helyéről, koppanások hallatszanak, szék, lóca vagy más bútor megreccsen. A lélek a halál után először egy hét múlva jelentkezik. Rövid ideig tartózkodik. Jelenlétét jelekkel tudatja. Csak „körülnéz", és azután eltávozik. A hiedelem szerint az édesanyák térnek vissza leggyakrabban árván maradt gyermekeikhez. Az árva kisgyermekeknél az édesanya lelke napokig marad, de esetenként 10 napnál tovább nem időzhet. Általában úgy vélik, hogy a lélek azért jár vissza, mert az elhunytnak valamilyen elintézetlen dolga maradt. Különösen a szerencsétlenül, véletlenül hirtelen meghaltak és az öngyilkosok esetében gondolnak erre. Ha valaki az elhunyttal nem volt jó viszonyban, vagy a családtagok nem bántak vele jól, akkor azokhoz kísérteni jár vissza. Elmegy a volt ellenségeihez, haragosaihoz és a jelenlétét tudatva háborgatja őket. Az ilyen visszajáró lélektől, kísértettől tartanak, s félnek attól, hogy a vélt vagy valós sérelmet megtorolja. A „nem kívánatos" visszajáró lélek ellen imádkozással, énekléssel védekeznek. Az ajtóra, kapura fokhagymával keresztet húznak, hogy a halott lelke - ha a haláleset után valamilyen csapás, baj érte a házat, az állatállományt, akkor már mint rosszindulatú lélek - ne térhessen többé vissza. Imádkozással és egyházi énekek éneklésével pedig akkor akarják távozásra kényszeríteni a lelket, ha különböző jelekből - koppanás, reccsenés stb. - úgy vélik, hogy a házban, a közelükben tartózkodik. A visszajáró lélekkel kapcsolatban ismertetek egy történetet, amelyben az öngyilkos asszony lelke azért járt vissza, hogy tudasson az édesanyjával egy fontos dolgot, amelyet halála előtt elfelejtett elintézni. A lélek végül a putnoki halottlátó asszony „közvetítésével" tájékoztatta az édesanyát. „A fiam, akivel együtt élek, olyan, hogy ha pénzem van, addig keresi, míg meg nem találja, akkor azután a kocsmában addig iszik, míg van belőle, haza sem jön onnét. így hát ha volt egy kis pénzem, elvittem a lányomhoz, őnála jó helyen volt. Kerestem a gombából 840 koronát, beköttem egy kiskendőbe és elvittem, és mondtam Sárikának, hogy tegye el. A temetés után aztán mondtam a vömnek, hogy valahol itt van a kiskendőbe bekötve, mert ő eltette. Kerestük aztán a pénzecskémet, de nem volt sehol. A ruhát mind kiszedtük, a zsebét megnézegettük. Mindenütt kerestük, de nem találtuk. Ahogy aztán egy este haza mentem a kis házamba, és otthon sirattam a lányom is, a pénzecskémet is, hát a sifonajtó kinyílott és be is záródott. Azután meg kopogást hallottam. Ha elmentem a vőmékhez, mindig olyan volt, mintha mellém jött volna. Tudatni akarta velem, hogy hol van a pénz. Elmentem aztán a putnoki halottal beszélőhöz. Amikor odaértem, hát én nem is szóltam neki, hogy minek jöttem én, csak ő mikor meglátott, azt mondta nekem, hogy no, néni, itt várja már a lánya. Azt mondja, hogy ne sirassa többet őt sem otthon, sem a falu közt, őneki jobb most már. Azt mondja még, hogy menjen haza és a pénze, amit adott neki megőrzésre, a szobában a kályhában van, abba a kiskendőbe bekötve, amelyikben volt. Hazajöttem, bementem a szobába és ott volt a pénzem a kiskendőbe bekötve." * A temetési szokásokkal kapcsolatban tanulságos idéznünk Bartholomaeides Ladislausnak Gömör megyéről szóló múlt század elején megjelent könyvéből (Inclyti superioris Ungariae comitatus Gömöriensis Notitia historico-geographico-statistica, Leutschoviae, 1806-1808.) a vonatkozó részt (453. 1.), amely nyomán kitűnik, hogy az általa említett cselekvések közül a földre fektetés a ház közepén, a lemosdatás, a szalmaégetés, a siratás, tárgyak helyezése a koporsóba száz-százötven év múltán is hagyományos szokásként maradt meg. Bartholomaeides közlése általában Gömör megyére vonatkozik, s nem minden esetben tűnik ki, hogy szlovák, német vagy magyar lakosok hagyományáról vari-e szó. Bárhonnan is származzon Bartholomaeides anyaga, az kétségtelen, hogy az említett szokások Gömör megyében a 19. sz. elején ismeretesek voltak. A szokás meglétét a feljegyzés előtti időszakra is érvényesíthetjük, s így 18. századi hagyományról joggal beszélgetünk. Bartholomaeides közlése: „Ha a betegség halálos, és az élet reménye elenyészett, a haldoklót többnyire a földre helyezik, úgy, hogy a ház fedelét tartó gerendák között középen feküdjék. Úgy vélik, hogy ezzel az eljárással a halált megkönnyítik. A halottat asszonyok mossák le és öltöztetik fel tehetség szerint, azután deszkára helyezik, a szalmát pedig, amelyen betegen feküdt vagy tűzben elégetik, vagy vízbe vagy hozzáférhetetlen helyre vetik. Miután a halál híre elterjed, az asszonyok a halott látására összegyülekeznek, keservesen sírnak, amit a szlovákoknál a nariekat' vagy vykladat' neveznek. Miután a halottat a koporsóba helyezték,