Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

Az agglegény helyzete lényegesen különbözött a vénlányétól. Ha volt földje, maga meg tudta művelni, vagy iparosként dolgozott, munkát vállalt otthon, vagy elszegődhetett más faluba. A férjhez nem ment nőnek igazodnia kellett a nőkre vonatkozó szabályokhoz, s annak számos korlátja volt, az agglegényt ugyanakkor semmi sem akadályozta a szabad tevékenységben, munkavállalásban, jövésmenésben, általában a férfiakra vonatkozó jogok gyakorlásában. Előfordult azonban, hogy bizonyos tisztségeket (községi vezetés) a nőtlen emberek nem tölthettek be. Más vonatkozásban azonban éppen olyan megítélésük volt, mint a gyermektelen nőknek. A magtalan embernek kevés a becsülete. „Minek él, ha nincs gyereke!" - szokták mondani, s a temetésén sincs senki, aki „könnyezne miatta". Párválasztás A párválasztásnak számos szempontja volt. Az elsők között szerepelt a családi származás. Ez a szempont elsősorban a földművesek, gazdálkodók körében volt fontos. Sokat számított a családok múltja, kik voltak és hogyan éltek az elődök. Milyen a rokonság, őslakosok-e vagy bevándoroltak a házasulandók szülei. A gazdálkodóknál hasonlóan fontos volt a vagyon. A lányokkal kapcsolatban az a szólás járta, hogy nem elég a szépség, a szépségből még senki sem élt meg. A vagyon mellett fontos volt még a vallás, az egészség, a szorgalom, a munkabírás, a becsületesség és a szíves, szerény magatartás. A legényekkel kapcsolatban pedig az is, hogy józan-e? Azaz, iszik-e, jár-e kocsmába, duhajkodik-e, herdálja-e a pénzt stb. A lányos szülők erre különösen figyelnek, mert nem mindegy, hogy részegeskedő férjet kap a lányuk, akinek szenvedés lesz az élete. A gazdálkodó lánynak tudni kellett tehenet fejni, a háziállatokat ellátni, gondozni, jól főzni, kenyeret sütni, fonni, szőni stb. Nagy erénynek számított, ha értett a kazalrakáshoz, szekérrakáshoz és jártas volt a földműves munkákban. Az ilyen lány becses volt a legények és szüleik előtt. A párválasztásban mindig az anya döntése volt a legfontosabb. O tudakolta meg, hogy milyen jó és rossz tulajdonságai vannak a leánynak vagy a legénynek. Ebben a segítségére voltak a faluban élő testvérek és komaasszonyok. A vasárnap délutáni látogatások alkalmával, disznótorban vagy egyéb családi összejöveteleken beszélték meg a leány vagy a legény párválasztásának dolgát. A földművesek körében gyakran történt érdekházasság. Ilyenkor az egyetlen szempont a vagyon volt. Arra törekedtek, hogy a két fiatal örökségi része minél nagyobb legyen. Az egyke lány és az egyke legény ilyen tekintetben különösen becses volt, mert a földtulajdont nem kellett megosztani. A vagyoni szempont a cselédeknél, zselléreknél és az iparosoknál lényegében nem számított a párválasztásban. Előfordult, hogy jobb módú legény udvarolt szegény leánynak. Ez nem tetszett a legény szüleinek, de általában a falubeli szegényebb legényeknek sem, mert tudták, hogy az ilyen házasságban az asszonynak rendszerint rosszra fordul a sorsa. A bandázó legények nemtetszésüket nótában fejezték ki a lány háza előtt: Verje meg az Isten azt az édesanyát, Aki jó gazdának neveli a lányát, Mert az a jó gazda üti, veri, rúgja, De a szegény legény öleli, csókolja. A párválasztás régi gyakorlata volt az, amikor a szülők kiskorú gyermeküket egymásnak elígérték. A gyermekek azután együtt játszottak, nevelkedtek, napközben hol az egyik, hol a másik családnál voltak. Később közös munkában vettek részt. A szülők egymást segítették és előkészítették az ifjak összeházasodását. Udvarlás, lányhoz járás A legény csak ahhoz a lányhoz mehetett udvarolni, aki már kijárta az iskolát és a templomban beállt az eladó lányok közé. Ez rendszerint a 16-ik életévvel kezdődött. A leány eladó sorba lépését jelentette az is, hogy mehetett a táncba, a búcsúba, lakodalomba nyoszolyólánynak és már nagylányként lehetett jelen a keresztelőben is. Az eladó lánnyá válásban a kommendálóknak is szerepük volt, akik a kiszemelt legény, vagy a legény szüleinek a figyelmét felhívták a leányra.