Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPDALOK ÉS NÉPBALLADÁK

(korábbi közösségi állapotot figyelembe véve) a rétegbeli eltérés miatt a szóban forgó kiváló dalos lényegében csak a saját csoportjának, ill. közösségének (pásztorok, mesterek, zsellérek, a földművesek különböző csoportjai) alkalmain vett részt. így a falu nagy közösségén belül egy-egy nótafa a legkülönbözőbb tényezők miatt gyakran csak egészen szűk körben „érvényesülhetett", adhatta tovább tudását. A daltanulás voltaképpen a hagyományozódás kérdéseit is érinti. Nagyobb területen és nagyszámú dalostól való információ alapján megállapítottam, hogy a dalok továbbadásában, terjesztésében a jeles nótafáknak koránt sincs olyan jelentőségük, mint amilyent elméleti síkon nekik tulajdonítunk. Szerepük a hagyományozódásban nem a legdöntőbb. Néhány fontos okra már utaltam. Szeretném megemlíteni még, hogy a dalolási alkalmakon a legkiválóbb dalos is csak egy tagja a daloló közösségnek, nem önálló szereplő, nem egyedül dalol, hanem a jelenlevőkkel együtt, tulajdonképpen azt dalolja, amit az egész közösség ismer, azaz amit a jelenlevők ismernek. Természetesen a daltudása, főleg a dallamismerete, jó hangja kiemeli őt a többiek közül, bizonyos vezető szerepe lehet - és a példák szerint van is - a nótázás irányításában, a felelevenítésben, a „hang megadásában" stb. Az azonban a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki szólóban daloljon, vagy olyan nótát daloljon, amit a jelenlevők nem ismernek. Annyi azonban kétségtelen - és úgy gondolom, ezen a ponton közel járunk a valós helyzethez -, hogy a nótafák jelentősége elsősorban abban van, hogy felszínen tartják, élővé teszik a közösség dalkincsét. Vizsgálataim nyomán úgy látom, hogy a daltanulás első és közvetlen miliője a legkisebb közösség, a család. Ez természetszerű s közismert tény, részleteiről már számos alkalommal volt szó. Egy fontos megfigyeléssel azonban szeretném ezt a lényegében tényszerű megállapítást kiegészíteni, mégpedig azzal, hogy az ember dalismeretének hatvan-hetven százalékát már gyermekkorában, családi környezetében szerzi. Ennek egy része olykor hosszú időn át passzív anyagként van jelen az egyén hagyományában, s csak akkor elevenedik meg, amikor a dalolás különböző alkalmai arra lehetőséget nyújtanak. Az említett százalékarányt bizonyos kiegészítéssel lehet irányadónak elfogadni. Ugyanis a közösségnek vannak olyan egyedei - elsősorban nőkre, asszonyokra gondolunk -, akik csak szűk körben mozognak, és daltudásuk a házasságkötés után alig-alig bővül. Nem szabad erről megfeledkeznünk, amikor „daloló faluról, daloló közösségről" beszélünk. Az asszonyok többsége a családi közösség egészen szük körében mozgott, legfeljebb a szomszédolás, a fonó, néhány lakodalom jelentette számára azt a megszokott vagy újabb közösséget, amelyben dalolhatott, ill. a daltudása bővülhetett. A summásság, az uradalmakban, más vidékeken való munkavállalás, ami az új alkalmakat jelentette, nem minden területre voltjellemző, és ami még fontosabb, a közösségnek csak egy bizonyos csoportja vett benne részt. Ezek daltudása a migráció, az idegen közösségek, a számos dalolási alkalomban való részvétel révén, a férfiaknak pedig még a nagy „daloló közösség", a katonaság révén is húsz-harminc százalékkal bővülhetett. Az előző csoportbeliek ismerete azonban közvetlen környezetének hagyományát alig-alig haladhatta túl. Mindezek után joggal vetődhet fel a kérdés, hogy egy közösség dalkincsében mi eredményezi a fejlődést, bővülést, voltaképpen a hagyomány változását, megújulását? Ez a kérdés heves vitákra adott már alkalmat. Amikor a dalkincs bővüléséről beszélünk, akkor valójában valamihez viszonyítunk. Alapvető tehát, hogy a viszonyításkor ismerjük az alapanyagot, azt a dalkincset, amelyet a közösség tud, azt a hagyományt, amelynek a közösség egy meghatározott időszakaszban birtokában van, és bizonyos idő után meg kell állapítanunk, hogy a korábbi helyzethez képest milyen változás, azaz hagyománybővülés, illetve -szűkülés következett be. Ilyen vizsgálatra aligha nyílik lehetőség. Többnyire a kutató egy rövidebb gyűjtési időszakaszban vizsgálja a hagyományt, a megelőző állapotra a dalosok, az informátorok révén következtet. Ennek nyomán általános megállapításokat tehet, a részletek azonban fedve maradnak előtte. Fel kell vetnünk az iménti problémakörből azt a kérdést is, hogy egy közösség dalanyagának szám szerinti bővülése, a repertoár újabb dalokkal való kiegészülése jelent-e fejlődést a dalkincs egészét illetően. A hagyományban való változás föltétlenül érzékelhető az újabb dalok, nóták megismerésével. Vajon a mennyiségi változás eredményez-e e téren minőségi változást? Vizsgálataim nyomán úgy látom, hogy mintegy hatvan-nyolcvan év óta a dalrepertoárban bekövetkezett rendkívül nagy szám szerinti bővülés igen erős minőségi romláshoz vezetett. A számszerűség csak teoretikusan jelent bővülést, mivel az újabb dalok befogadásával a korábbiakból bizonyos mennyiség háttérbe szorult, ill. eltűnt. Ez egyes közösségekben (pl. az erősen polgárosuló közösségekben) szinte teljes dalanyagváltozást eredményezett. A feltételezhető archaikus dalanyagra rárétegeződött - ha ugyan nem váltotta fel teljesen - a műdalok, magyar nóták tömege. Ez cserélődést, változást jelent, és nem a hagyomány, a korábbi dalanyag változását, még kevésbé megújulását mutatja. A megújulásra a fiatalabb generációnál került sor az utóbbi egymásfél évtizedben.